A pizza

Sok éven át mindig azt gondoltam, pizzát sütni valami különösen körülményes dolog. Azt is gondoltam, hogy különleges szaktudást igényel, vagy extra felszerelést. Meg olyan szamárságokat, hogy az csak kemencében az igazi, és otthon előállítani talán nem is lehet. Egyszóval nem hittem, hogy valaha is nekiállok otthon pizzát sütni. Igaz, ezek a gondolatok még akkoriban fogantak, amikor a kelt tészta készítése félelemmel vegyes csodálattal töltött el. Amikor azonban az ember lánya háziasszonnyá érik, hirtelen képesnek érzi magát hogy belevágjon addig lehetetlennek tűnő vállalkozásba is, csak hogy minden földi jóval megetethesse kis családját. :-) Így indultam hát el a kelt tészta készítésének rögös útján, de ez egy másik történet. 

Mindenesetre a boldog végkifejlet az, hogy ma már bármilyen tésztának nekiállok, amit keleszteni, gyúrni, nyújtani, keverni, dögönyözni, tekerni, csavarni kell, azaz jöhet már a pizza is.

A pizza egyébként nem tartozott a családtagok közös kedvencei közé, a lányom viszont imádja, és sajnos én is szeretem. Anyukám hetven éves koráig nem evett pizzát, de mindjárt az első kóstolásnál eltűnt arcáról a gyanakvó pillantás, és azóta is bármikor szívesen falatozik belőle ő is. Arról nem is beszélve, hogy igazi vendégváró fogás ez, már csak azért is, mert a feltét szabadon variálható. Az elkészítése pedig tényleg nem bonyolult, és egyáltalán nem kell hozzá semmi extra. Jaaa, és kemence nélkül is nagyon finom lesz! :-)

Ebből az adagból három db, kb. 25 cm átmérőjű pizza lesz. Természetesen szögletes tepsiben ugyanúgy megsüthejük, ha éppen csak olyan van kéznél.  

Magyaros pizza

A pizzatészta:

50 dkg liszt

3 dkg friss élesztő

3 dl langyos víz

1 csapott evőkanál cukor

1 ek só

1 ek oregánó

5 dkg mangalicazsír (vagy 2 ek olivaolaj)

A tészta elkészítése:

1. Az élesztőt langyos vízben a cukorral felfuttatjuk.
2. A lisztet egy keverőtálba mérjük, közepébe mélyedést vájunk, és beleöntjük az élesztős masszát, összedolgozzuk.
3. Egy deszkán alaposan összegyúrjuk, míg a tészta puha nem lesz. Cipót formázunk belőle, és letakarva, meleg helyen, fél órát kelesztjük.
4. Hozzáadjuk a sót, az oregánót, a mangalicazsírt, és alaposan összedolgozzuk. Nyugodtan oda lehet csapkodni időnként a lisztezett deszkához gyúrás közben, ez a tészta azt is szereti, ha rajta vezetjük le a feszültséget.:-D
5. Kézzel nyújtjuk ki akkorára, amekkorára szeretnénk, beletesszük a pizzaformába/ tepsibe, megkenjük a szósszal, rápakoljuk a feltétet, és előmelegített sütőbe toljuk. Kb. 200 °C fokon 15-20 percig sütjük.

Egyéb trükkök:

• Melegítsük elő jól a sütőnket, mert a pizza akkor a legfinomabb, ha jó forró sütőben sül.

• A tészta alkotóelemei – mint minden kelt tésztánál – legyenek szobahőmérsékletűek, azaz langyosak. 

• Dolgozzuk ki jól a tésztát, hogy az élesztő kellőképpen kifejthesse a hatását, és szép magas, levegős, könnyű tésztát kapjunk.

• Aki olyan szerencsés, hogy van kenyérsütőgépe, természetesen abban is bedagaszthatja a tésztát. A keverőtál aljába kerüljenek a nedves, a tetejére pedig a száraz hozzávalók, legfelülre, középre tegyük az elmorzsolt élesztőt.

Magyaros pizza 

Pizzaszósz:

2-3 db paradicsom

kb. 35 dkg sűrített paradicsom

1 kis fej vöröshagyma

5 gerezd fokhagyma

1 csapott evőkanál cukor

pici zsiradék (olívaolaj)

Fűszerekből 1-1- csipet ízlés szerint:

- bazsalikom

- oregánó

- chili

- pirospaprika

- kakukkfű

- csipet só

- bors

Elkészítés:

1. A zsiradékon megpirítjuk az apróra vágott vöröshagymát, hozzáadjuk a szintén apróra vágott, lebőrözött paradicsomot, megdinszteljük.
2. Hozzákeverjük a sűrített paradicsomot, a fűszereket, belenyomjuk a fokhagymagerezdeket, és felforraljuk.
3. A legvégén hozzákeverjük a cukrot. (Ízléstől függ, ki mennyire szereti édesen a paradicsomszószt.)

Magyaros pizza 

Hawaii pizza, a kedvencem :-)

Dédikénk tapsikolt pogácsája

Szerencsés vagyok. Csodás helyen nőttem fel, csodás gyerekkorom volt. Faluhelyen, nagy kerttel, nagyszülőkkel. Mi egy háztartásban éltünk anyai nagyszüleimmel, és én ezt nagyon szerettem! Nagypapám és nagymamám 52 évet éltek együtt szeretetben, azt hiszem, náluk összetartozóbb két embert nem láttam életemben. Igen, ez a szó jut róluk először eszembe: összetartozás. A szó legnemesebb értelmében. Túléltek két világháborút, felneveltek három gyereket, sokszor nagyon szegények voltak, de valahogy soha nem éheztek. Az én nagypapám mindent elkövetett, hogy étel legyen az asztalon, a nagymamám pedig, hogy az mindig finom legyen, bármi is legyen az. 

Sosem tudtam megfejteni, hogy mitől volt olyan jóízű a legegyszerűbb ebéd is, ha ő csinálta, mitől volt az más, ha ő kente a zsíros kenyeret nekünk, gyerekeknek. Sajnos, nem hagyott ránk recepteket, mert ő mindent fejből csinált. Sok olyan étel van, amit én is, anyukám is, csak "érzésre" készítünk, ezért aztán mindig bajban vagyok az ilyen régi receptek mennyiségeinek leírásával. Most mégis megkísérlem, mert nagyon közel áll a szívemhez, pedig a világ legegyszerűbb receptje. Nekem nagy kedvencem mégis. A nagyikám, aki közben a család dédikéje lett, csinálta nekünk mindig. A bátyámmal imádtuk! Végül pedig ez az a pogácsa, amit a család minden tagja meg tudott csinálni, még a férfiak is; a nagypapám, apukám, még a bátyám is csinált nekem ilyet, kisfiú korában, amikor rám vigyázott. Nagypapám nevezte el tapsikolt pogácsának, mert a nagyikám csak úgy a két tenyere között lapítgatta, "tapsikolta". Ezért olyan kedves nekem ez az íz, ez az illat, mert visszarepít abba régi, kedves konyhába, dédike konyhájába. :-)

Olyan fogás ez, amit dédikénk tartalmas levesek mellé készített, de mint a fenti történetben is leírtam, ettük mi ezt desszertként is, és egyáltalán, csak úgy, ha csemegére vágytunk. 

Az érdekessége annyi, hogy így natúran is megállja a helyét, de édesen, és sósan is finom. Nagypapám pl. sokszor ette fokhagymás tejföllel, ilyen-olyan módon ízesített túróval, vagy sajttal. Nekünk dédike mindig mást adott mellé: cukros mákot vagy diót, lekvárt, mézet. Én általában egyszerűen csak porcukorral szórom meg, de szeretem így is, úgy is. 

A zsírban sütés valószínűleg nem mindenkinek szimpatikus, de az én dédikém szinte mindent azzal készített, mert neki az volt a háznál. Igaz, az még "biodisznóból" készült. :-) Ezt a pogit pedig kimondottan így szeretem, ha másban sütöm, valahogy nem olyan lesz az íze.

Ebből az adagból egy szép nagy tálra való pogácsa lesz.

Hozzávalók:

• 1 kg burgonya
• kb. 25 dkg liszt
• 3 nagy tojás
• só
• disznózsír

Elkészítés:

1. A krumplit meghámozzuk, kockákra vágjuk, sós vízben puhára főzzük, és ha megfőtt, leszűrjük róla a vizet. Finomra áttörjük, majd beleütjük a tojásokat. (Ha kisebbek a tojások, több is mehet bele, az enyémek most hatalmasak voltak.)
2. Hozzáadunk egy csipet sót, és kb. 25 dkg lisztet, de inkább csak apránként, hogy lássuk, mennyit vesz fel a krumpli. Könnyű, lágy tésztát kell kapnunk, ami nem ragad, és könnyű vele dolgozni.
3. Lisztezett deszkán előbb kis golyókat formálunk a tésztából, majd tenyérrel ellapítgatjuk őket, kb, fél cm vastagra. Nem baj, ha egyik kisebb, másik nagyobb lesz. :-)
4. Egy serpenyőben kevés zsírt forrósítunk, nem kell, hogy a zsír ellepje a pogácsákat! Hasonlóképpen sütjük, mint a palacsintát, ha pirosodik,  megfordítjuk őket, és a másik oldalukat is megsütjük.

„Minden nap tiszta lap. Írd rá, amire emlékezni szeretnél!”

Mit tehet az ember, ha tele van álmokkal, de éjjelente mégsem jön álom a szemére?

Manapság blogot ír. Na igen, haladni kell a korral kéremszépen, ha tetszik, ha nem.

Mindig is jellemző volt rám, hogy álmatlanul hánykolódom, ha nem tudom kikapcsolni az agyam. Feltételezem, ha eddig ez nem változott, már nem is fog.

Gyerekként ilyenkor nekiálltam olvasni vagy felkeltem rajzolni, később meg jött a naplóírás.

Többen is megkérdezték tőlem akkoriban, hogy az meg mire jó, ugyan, minek írkálnak naplót az emberek, magyarázzam már el. Hogy más miért ír nem tudom. Én azért írtam, mert kellett.

Nálam úgy kezdődött, hogy leckeírás helyett időnként csak bámultam a füzetem, gondolkodtam, ösztönösen leírtam egy-két szót, mondatot, amit hangosan nem mondhattam ki. Jól esett, úgyhogy rendszeresítettem erre egy füzetet, amiből végül napló lett. Ha túl sok volt a kimondatlan érzés és gondolat, hát fogtam egy tollat, és leírtam mindent. Helyenként csak egy név állt benne, máshol csak egy rajz, de ez volt benne a jó. A papírnak nem kell „viselkedni”, neki tök mindegy, mindig az lehetek, aki vagyok. Sosem vagyok sok neki, ha ismétlem magam, ha ugyanazt hajtogatom hónapokon, vagy éveken át, az se ciki, nem megyek az agyára senkinek. Úgysem olvassa más, csak én. Sőt, igazából még én sem. A saját naplómat nem olvasgattam, csak írtam. Nem olvasmánynak készült, csak azért, mert kikívánkozott belőlem egy csomó dolog. Néha, mire leírtam amit akartam, tisztáztam is magammal, mit akarok, mit is érzek. Volt, hogy minden nap írtam, volt, hogy kimaradtak napok, hetek, néha évek is, aztán folytattam, mintha mi sem történt volna. Hát erről szólt nekem az írás, és az egyre szaporodó stóc az ágyam mellett füzetekből, ilyen-olyan kötésű könyvecskékből, mikor mibe írtam éppen.

Később leszoktam róla mégis. Egészen prózai oka volt; képtelen voltam időt szakítani rá. Akkoriban nagyon sokat dolgoztam, és ha írtam is, inkább leveleket körmöltem a menet közben szanaszét költözködő barátaimnak. A költözködési hullám végül nálam is beindult, és hol ezért, hol azért kellett lakhelyet cserélnem. Ma ott tartok, hogy nem is számolom már, hány helyen laktam életemben, mindenesetre rutinos költöző madár vagyok. Úgy csomagolok be lazán, ahogy más nyaralni megy. A naplók tehát dobozba kerültek a fényképalbumokkal és a nagy köteg levelezésemmel együtt, gondosan leragasztva. A sokadik költözés után már ki sem csomagoltam őket, csak úgy, dobozostól besúvasztottam valahová, míg tovább nem hurcoltam mindet a következő helyre. Amikor nagyjából már tíz éve cincáltam őket ide-oda, feltettem magamnak a kérdést, hogy nagyon kell-e nekem ez a doboz, nem kéne-e kivágni az egészet a francba úgy ahogy van. Persze nem a fotókra gondoltam, meg a levelekre, csak a többi irományra. Na jó, de hova lehet kidobni egy rakás naplót, amiben benne van a fél életem? A kukába mégse dobhatom. Ha meg lett volna még a régi házunk, egészen biztosan tűzre dobtam volna mindet, de mire megszületett a nagy elhatározás, nekem már csak a távfűtés maradt, meg a villanytűzhely. Na jó, akkor majd széttépkedem apránként. Sziszifuszi meló lesz, de mindegy, meg kell semmisíteni valahogy az egészet. Nekem már nincs rá szükségem, másra meg nem tartozik, mit gondoltam pl. '88. nyarán. Egyébként is, hogy néz az ki, hogy egy életen át cipelem ezt a pakkot tök feleslegesen, akár egy fél köbméter tégla is lehetne abban a dobozban.

Rászántam hát magam, hogy kinyissam a sok évvel ezelőtt leragasztott dobozt, hogy aztán teleírt papírok kötegeivel, meg érdekes, nosztalgikus hangulattal legyen tele a szobám.

Ahogy a kezemben tartottam a legelső füzetet, úgy éreztem, legalább egyszer el kell olvasnom mindet, mielőtt az enyészeté lesz ez az egész. Még aznap délután nekifogtam, nehogy meggondoljam magam. Közben rámsötétedett, kimaradt a vacsora, én meg csak ültem ott ölemben a múltammal. Nem is tudom megfogalmazni, milyen érzés volt. Felváltva sírtam, mosolyogtam, vagy éppen röhögtem hangosan, mindezt hajnali fél ötkor fejeztem be, amikor is zsibbadni kezdett a nyakam, begörcsölt a lábam, elültem a hátsóm, és hirtelen furcsa, álmos szédelgés jött rám. Addig fel sem tűnt, hogy órák óta gubbasztok már így. Akkor bámultam még kicsit magam elé a hajnali derengésben, aztán ágyba bújtam, hogy kihasználjam azt a pár órát, amit még alvásra fordíthatok. Olyan kimerült voltam, mintha valóban végigjártam volna a helyeket, újraéltem volna a találkozásokat, átéltem volna a beszélgetéseket, de talán meg is történt, legalábbis a lelkemben igen. Úgy szurkoltam a sztorik végkimenetele miatt, mintha nem tudtam volna egészen pontosan, hogy mi is lesz a vége, vagy mintha legalábbis esély lenne rá, hogy más áll a papíron, mint ami valójában megtörtént. De nem. Ott volt minden fehéren-feketén. Igazi időutazás volt ez. És az a különös párhuzam, az a kettősség. Hogy újra érzem, amit akkor éreztem, amikor leírtam mindezt, és pontosan tudom, mit miért csináltam anno. Közben meg háborgó lélekkel olvasom mégis, és mégsem értem az egészet. Hogy hozhattam meg azt a döntést, és hogy nem láttam meg amit most tisztán látok? Érthetetlen. Megértőn gondolok a tizennyolc éves önmagamra, miközben szeretném piszkosul megrázni, és megkérdezni tőle, miért nem mondta ki soha, amit kellett volna, és miért ment el amellett, ami mellett nem akart. Tudni szeretném, miért félt ennyire mindentől. Hogy miért állt földbe gyökerezve, amikor futni akart, és miért hallgatott némán, amikor ordítani kellett volna. Miért hitte, hogy mások okosabbak, miért fogadta el a hülye tanácsokat, miért nem hitte el, hogy meghozhatja a saját döntéseit tök egyedül. És főleg miért mondott le egy csomó dologról, amit annyira akart...

Néhány nap múlva a végére értem az egésznek, elolvastam mindent. Közel húsz évet ölelnek fel a naplók az életemből. Tizenhárom évesen írtam először, és harminckét évesen biggyesztettem oda az utolsó bejegyzést. Érdekes volt látni, hogyan változott meg a kézírásom, a gondolkodásom, hogyan értékeltem át dolgokat, hogyan nőttem fel. Elfeledettnek hitt képek villantak fel újra előttem, és én ráeszméltem, uramisten, mindez tényleg megtörtént velem!

Mindig is sokat gondolkodtam az életemen, túl sokat is. De valahogy nyitva maradtak a nagy kérdések, és a megfejtések homályos útvesztőjében valahogy eltévedtem mégis. Most éreztem először, hogy válaszokat kaptam. És milyen ironikus; saját magamtól. Már látom, hogy hol vett jó vagy rossz irányt az életem, és miért. Habár a miért nagyjából egyértelmű volt mindig: miattam. Én csináltam mindent, tiszta sor. Értem is, mit miért tettem, de ma már más döntéseket hoznék. Ahaaaaa, szóval ez az a változás, ami miatt itt vagyok...

Ugyanaz vagyok, aki voltam, de a dolgokat másképp látom. És ha szerencsém van, és élhetek még újabb negyven évet, tovább változom majd. Talán rátalálok a hiányzó puzzle darabkákra, és a helyére kerül minden részlet, én pedig megláthatom a végén a teljes képet. Hogy mi miért volt, és hová vezetett mindez. Ha újra megállok majd egy kicsit, és visszanézek, megint láthatóvá válnak majd az összefüggések, ahogyan most is.

A naplóimat összepakoltam újra. Nem téptem szét, nem dobtam a Tiszába, nem hajtogattam belőlük papírhajót, vagy csákót, és nem sodortam a lapjaiból cigarettát. Kerestem nekik egy sokkal szebb dobozt, és eltettem mindet. Egyszer elköltözöm majd valahová, ahová már nem akarom magammal vinni mindezt, de nem ma. Ma még eltettem a dobozt a lányomnak, mert már tudom, hogy igazából neki tartogattam.

Ha tehát ma megkérdezi tőlem valaki, érdemes-e naplót írni, és egyáltalán, érdemes-e írni bármiről, ami körülöttünk és velünk történik, azt mondom igen, érdemes. Ha írnod kell, írj le mindent! Egyszer biztosan szükséged lesz rá. Ha festened kell, fess, ha énekelned, énekelj, ha szaladnod, akkor fuss, mint a szél! Ha építeni akarsz építs, ha utazni, akkor csomagolj és menj! Ha hintázni akarsz a gyerekekkel, akkor ülj csak fel a hintára, tök mindegy, mit gondolnak mások, csak tedd meg!

Minden elvezet valahová egyszer, az életnek rengeteg eszköze van ahhoz, hogy tanítson.

Úgyhogy én leírom, és lerajzolom, és lefotózom, és megálmodom, és elmondom, és megkeresem, és megtalálom...

Mert minden nap tiszta lap, hát leírom, amire emlékezni szeretnék.

forrás:google