Az ősz szerepében: én

forrás: google

Egy beszélgetés kapcsán eszembe jutott egy réges-régi emlék. Egy őszi emlék.

Óvodás voltam, három éves. A faluban, ahol felnőttem, valami nagyobb megmozdulás volt, nem tudnám már megmondani, milyen alkalomból. Csak arra emlékszem, hogy az iskolások is, és az ovisok is műsorral készültek. Jó sok néző volt, ezért a Kultúrházban ( - akkor még így hívtuk, ugyebár - ) rendezték ez az egész cécót. Én is szerepeltem, méghozzá egy olyan darabban, ahol megszemélyesítettük az évszakokat. Én voltam az ősz. Jelmezünk is volt. Tarkabarka falevélkoszorú a hajamban, virágok a ruhámon, kezemben hatalmas narancsszínű dísztök. Minden évszak markába nyomtak valamit, nekem a tök jutott. Gyönyörű volt egyébként, nálunk termett a kertben. A kerekes kút környéke minden ősszel tele volt a lángoló színű dísztökökkel. Az ovit is én láttam el vele, az óvónő minden ilyesmit begyűjtött, és telepakolta vele az ablakpárkányt termünkben. Azt gondolta, ennél szebb jelkép nem is kell az ősznek, úgyhogy ezt kellett tartogatnom. Mindkét kezem kellett hozzá, tényleg jó nagy volt. Nem volt nehéz egyébként, szóval nem kínozni akart az óvónéni, ezek azért nem olyanok, mint egy takarmánytök, belül nagyrészt üregesek.

Sokszor elpróbáltuk a darabot, nem volt gond, flottul ment minden a próbákon. Bemutatkoztam, és én, mint az ősz személyesen, egyes szám első személyben elmondtam ki is vagyok, milyen is vagyok, persze versbe szedve, meg minden. Enyém volt a zárszó.

Minden gyerek, aki elmondta a szövegét, kiment a képből, és leült a számára kijelölt helyre. Mivel én voltam az utolsó, én sosem vonultam ki a próbákon a többiekkel, hanem a helyemen maradtam, és kezdtük elölről a gyakorlást. Az óvónéni vezényelt ilyenkor, hogy oké, akkor elölről az egészet, az én pukkedlim meg folyton kimaradt. Így történt,hogy nekem elfelejtettek helyet szorítani a többiek között. Ők leültek mind a picike székekre, de nekem már nem maradt egy sem.

A próbák tehát állati jól mentek, és tulajdonképpen az előadás is, csak a vége, az ne lett volna...
Ott álltam a végszóra beállt hatalmas csendben, képemben valami reflektor vakító fényével, kezemben a tökkel, és nem tudtam mitévő legyek. Szétnéztem, de a nézőtér sötét volt, üres szék sehol, az óvónéni valahol a háttérben pakolászott, és éreztem, százan néznek a pattanásig feszült csendben. Percekig álltam ott bénultan, hülyén. Letehettem volna azt az idétlen tököt, kimehettem volna, vagy akármi, de nem. Csak álltam, és már a szám széle is remegett. Tisztán emlékszem az egészre, mert nem éreztem magam soha olyan egyedül egész életemben. Ha azt a szót hallom, magány, ez a két, vagy három perc jut eszembe. Éreztem, azonnal bőgni fogok, ettől aztán beindultak a reflexek, és elkezdtem keresni a menekülési útvonalat a szememmel. Hunyorogva bámultam a széksorokat a lámpafényben. Amúgy se nagyon láttam már a feltörő könnyek miatt, de akkor észrevettem végre, hogy valaki kalimpál, integet ezerrel a reflektorok mögül, hogy vegyem már észre. Szaladni kezdtem felé, keresztben a nézőtéren, nyomultam ezerrel a székek között, mentem keresztül mindenen, mint a viharos őszi szél. Az anyukám volt az, és én, mint valami nyúl, akit a farkas üldöz, tököt, virágokat hátrahagyva vetettem magam a karjába. Végre menedék, már nem vagyok egyedül...

Akkor felzúdult a nézőtér, a többség nevetett a nem várt végkifejleten. Míg élek, nem felejtem el. Én voltam az ősz. Nem eljátszottam, átéltem.

Egész gyerekkoromban valami furcsa, megfogalmazhatatlan érzés fogott el az ősszel kapcsolatban.

Láttam, ahogy a többi „évszak” ott ül egymás mellett, boldogan, megkönnyebbülve, hogy ők már leszerepeltek, boldogan, mosolyogva pihentek a helyükön. Csak én álltam ott egyedül, és nem volt hová mennem. Nem tartoztam közéjük. Valahogy kilógtam a sorból.

Azóta is, ha az évszakokat emlegetik, úgy érzem, az ősz valahogy kilóg. 
Ő más, mint a többi. Ő a végszó. Amit ha kimond, hirtelen csend lesz. Ő tudja egyedül, milyen az elmúlás, milyen a szomorúság. Én tudom, mit jelent ez.

Ősz, én szeretlek.

forrás: google