Az álmok néha valóra válnak

Ma egy éve, hogy kipipáltam valamit a bakancslistámon. Valami olyat, amit évtizedekkel ezelőtt jegyeztem fel magamnak. Valamit, ami akkor még egészen elérhetetlennek tűnt.

Aki ismer, az tudja, mit jelent nekem a zene. Anyukám szerint nagyon korán kezdtem beszélni, de sokkal korábban kezdtem el dúdolni a járókában, mint hogy kimondtam volna az első szavakat. Aztán meg többet énekeltem, mint beszéltem, ami nálam nagy szó, mert nem voltam egy csendes kislány, lyukat beszéltem a körülöttem lévők hasába. (A múlt idő felesleges, ma is így van ez. :-D) Elsős voltam, amikor kitaláltam, hogy én zongorázni akarok. Ma sem tudni, honnan vettem ezt, de rögeszmésen hajtogattam, úgyhogy egy idő után komolyan vették, és elvittek egy ének tanárhoz, aki azt mondta, jó ötlet. Akkor aztán bemerészkedtünk a zenesuliba, ahová nagy örömömre fel is vettek, a szüleim meg törhették a fejüket, hogy akkor most honnan a fenéből szerezzenek nekem egy zongorát. Végül vettek nekem egy újat részletre. Végig is kísérte a zene az életem minden állomását a mai napig, és a zongorám is jött velem mindenhová. Ez volt az egyetlen „bútordarab”, amit mindenfelé magammal cipeltem, amitől sosem tudtam megválni. Ott állt hűségesen mindig mellettem, és végignézte az eddigi életem. Tulajdonképpen az egyetlen vagyontárgyam ma is, értem ez alatt azt, hogy nekem érték, másnak már nem feltétlenül.

Mindig is nyitott voltam mindenre, ami zene, csak jó legyen, legyen az Chopin vagy éppen a U2, tök mindegy. Ez ma már talán nem hangzik furán, de gyerekkoromban más világ volt, sok minden nem úgy működött akkoriban. Gyerekként ének tagozatra jártam, délutánonként meg zeneelméletre és zongorára, míg mások sportoltak valamit, vagy együtt lógtak a városban. Minden nap órákat gyakoroltam, ahogy nőttem, egyre többet kellett nyüstölnöm a hangszert, és én ezt akkoriban úgy éltem meg, hogy az emberek többsége csodabogárként nézett rám ezért. Még a többi gyerek is, aki ugyanúgy zeneiskolába járt, mint én, többségében unta, vagy rosszabb esetben utálta az egészet, csak a szülők nyomására csinálták, vagy csak megszokásból, mert már elkezdték. A többiek meg az évfolyamból tették az igen szellemes megjegyzéseket a „klimpírozásra”, meg a „kornyika-szakosokra”. Az énekkar külön gáz volt, de úgy általában nem váltott ki lelkesedést az emberekből a zenetanulás. Amolyan mostohagyerek volt ez mindig a hazai oktatási rendszerben is, bár én sosem tudtam megérteni, mitől nagyobb ember egy költő, mint egy zeneszerző, vagy egy festő, hogy a rajzórákról már ne is beszéljünk. Na mindegy, a művtöri sajnos ma sincs az őt megillető helyen, a többi tantárgy között, de hát ez van. Annak azért örülök, hogy ma a zenetanulás egészen divatban van, köszönhetően a tehetségkutató műsoroknak, valahogy cikiből menő lett mostanra.

A lényeg az, hogy én sosem azért tanultam zenét, mert az menő volt, hanem annak ellenére, hogy sokszor kiröhögtek miatta. Középsuliban sem volt ez másképp, pedig olyan suliban kezdtem, ahol volt egy rakás művészeti osztály, szobrászok, balettosok, meg mi, az énekesek. Mégis úgy néztek ránk a többiek, mint valami fura, elvont, befordult zenészpalántákra, akik egy kicsit tuti hülyék, mert mit élveznek ezek pölö azokon a béna áriákon. Hát speciel én sem élveztem mindent annyira, de ez is csak olyan, hogy hiába szeretek olvasni, minden könyv nem tetszik nekem sem, vagy beájulhatok egy festmény előtt, miközben egy másikat meg látni se bírok, így működik a zene is. Van ami hozzám szól, van ami nem. És én mindent tudni akartam ez előbbi kategóriáról, amit csak lehetett. Ha csak a suliban lehetett zenéhez jutni, akkor én zenesuliba jártam.

Ma, amikor már minden karnyújtásnyira van, és minden fenn van a neten, nehéz egy egész generációnak elmesélni, milyen volt egy olyan korban felnőni, amikor még nem azt hallgattunk, amit akartunk, amihez épp kedvünk szottyant. Olyan volt ez is, mint a telefon, nem volt akárkinek, nem volt ilyen egyszerű elérni egymást. A zenével se volt ez másképp.

Nem volt internet, tévé is alig, konkrét zenecsatornákról meg életemben először tizenhat évesen hallottam csak, amikor Szegeden bekötötték az első kábeltévéket. Ott végre kaptunk egy kis MTV-t. Ne az se volt persze akárkinek, a többség csak ácsingózott utána. Én is. Maradtak tehát a zenei tévéműsorok, meg a könyvesboltok hanglemezrészlegei, de ott sem jutottunk hozzá akármihez. Már azt is egy komplett gárda szűrte, hogy mi jöhet be nyugatról egyáltalán. Egy csomó sikeres előadóról még csak nem is hallottunk, akik „odaát” listavezetők voltak, meg világsztárok, hozzánk meg épp csak bekúszott tőlük egy-két sláger. A hetvenes években tomboló punk korszakot például a többség nem is nagyon értette, az évtized végén, meg a nyolcvanas elején szárba szökkenő new wave-et meg jól kirostálták nekünk, mert a szövegeknek volt némi mondanivalója. Erről külön tanulmányt lehetne írni, de itt most nem traktálnék vele senkit. A dolog lényege az, hogy én meg állati szomjas voltam olyan albumokra, amikhez esélyem sem volt hozzájutni. Az országba be sem kerültek, rendelni nem lehetett sehonnan (- az internet, ugye, még ki sincs találva -), kiutazni se pénz, se lehetőség, szóval meg voltam lőve. (- Külföldre utazni, az megint egy külön sztori amúgy. -) Egy-egy koncert úgy jelent meg lelki szemeim előtt, mind valami délibáb, ami csak lebeg a távolban, de nem érhetek el oda soha az életben. Már akkor is azt gondoltam, hogy ha oda születtem volna milliomosnak valahová a határon túlra, hát egyfolytában koncertekre járnék, és élőben hallgatnék mindent, na nem mintha normális lemezgyűjteményre nem vágytam volna, de élőben hallgatni valamit, az az abszolút csúcs.

Volt egy hang, ami után különösen sóvárogtam, de erre még sok-sok évet várnom kellett. Volt azért egy-két felvételem, azokat hallgattam rongyosra, de újakhoz nem jutottam hozzá egészen addig, míg be nem tört az internet, és vele együtt a boldog bőség az életembe. Megfékezhetetlenül ástam elő magamnak mindent, amire csak vágytam előtte vagy húsz éven át. És nem hittem el, hogy nem csak zenét hallgatok, de koncertfelvételeket nézek, idegen országok ezer éves tévéműsorainak archívumát böngészgetem, ritkaságok között mazsolázok.

Van sok olyan koncert, amit nyugodtan felírhattam volna a listámra, mert sok előadót állati jó lenne hallani már. De nem írtam fel, csak egyet. Egyetlenegyet. Ez az egy hang volt a világban, amit annyira vágytam élőben hallani, mint senki másét. Talán tíz-tizenegy éves lehettem, amikor először hallottam énekelni ezt az embert, és nem is tudtam elfelejteni soha többé. Az a hang már akkor a szívem közepébe énekelte magát. Ez volt A HANG, csupa nagy betűvel, és máig az maradt számomra. Van egy szó, aminek akkor értettem meg a jelentését: „varázsütésre”. Igen, sokszor hallottam ezt a szót, benne van majdnem minden mesében, de sosem tudtam, mi a franc az a varázsütés. Na ez akkor az volt. Valami varázslat, ami pillanatok alatt beette magát a bőröm alá, a sejtjeimbe, hogy aztán szép csendben a véremmé váljon, és szépséget pumpáljon a szívembe bármelyik hétköznapomon azóta is.

Nem hittem benne, hogy tényleg hallhatom igazából valaha, de az ember a lehetetlent is kívánja néha, hátha mégis számítanak valahol ezek a kívánságok. Ez úgy tűnik, számított.

Harminc évvel később, a negyvenedik születésnapom előestéjén ott ültem Londonban a Royal Albert Hall-ban, és vártam, hogy megszólaljon az a hang, aminek olyan a rezgése, mint semmi másnak ezen a világon. Aztán varázsütésre, igen, csordultig töltötte a termet is, a lelkemet is valamivel, ami nekem a csoda volt, hogy mások minek hívják, nem tudom.

Tony (The Tone) Hadley aznap este nekem énekelt. Hát ilyen a boldogság. :-)