Együtt emlékezni

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, felszárítja a könnyeket, enyhíti a hiányt.

Én ezt már nagyon régen nem értem. Nem fér a fejembe, miért mondják.

Addig, míg nem tudtam, mit jelent elveszíteni valakit, elhittem ezt azoknak, akik nálam okosabbak, idősebbek, tapasztaltabbak voltak. Aztán, mikor velem is megtörtént, vártam, hogy majd könnyebb lesz, jobb lesz. Én nem tudom, mások hogy vannak vele, de én ezt nem érzem. Én azt érzem, hogy minél régebben láttam valakit, akit szeretek, annál fájdalmasabb a hiánya. Ott van az a betöltetlen űr, amit minden elvesztett szerettünk maga után hagy, és ezt a helyet nem lehet feltölteni senki mással. Könnyű elfelejteni azt, akit már nem szeretünk, de ez nem egy szakítás, itt nem erről van szó. Amíg a szeretet nem szűnik meg, a szeretett lény igenis hiányzik. Hiányzik az arca, a hangja, az aurája, a lénye. Minden, ami ő volt. Mindegy, hogy hol van, akkor is.

Tudom, hiszem, hogy egyszer újra látjuk egymást, újra együtt leszünk, várnak majd és átölelnek újra. De addig hiányoznak. Mert a szeretet nem szűnik meg a halállal. Nem, az végtelen, és halhatatlan. Nem ismer sem teret, sem időt. Nincsen vége, nincsen oka. Nem lehet akarattal megszüntetni, ahogy kikényszeríteni sem lehet. Egyszerűen csak van. Nem is kell megmagyarázni. 
A szeretet az egyetlen valóság. Mindent túlél. Még a halált is...

forrás: google