A találkozás

"Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben. Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor, amikor megértek e találkozásra."

(Márai Sándor)

forrás: google

A város

Volt már olyan az életedben, hogy úgy nézel egy régi, jól ismert helyre, mintha először látnád?

Volt már úgy, hogy olyan jól ismertél egy várost, hogy csukott szemmel is odataláltál volna benne bárhová?

Ott születtél, ott nőttél fel, ott koptattad az iskolapadot, és ott csavarogtál a barátaiddal suli után. Pontosan tudod mindegyikükről, hogy melyik utcában laknak, és azt is, hogy merre járnak haza. Hogy melyik mikor megy németórára vagy szolfézsra, és mikor ér rá veled lógni. Fel tudod sorolni, hogy merre dolgoznak a szüleik, és melyik suliba jár a tesójuk, hogy a házuk előtt a felhajtón milyen kocsi áll. Azt is, hogy mi van a kalaptartón...

Aztán elmégy évekre, fel sem tűnik, hogy egyre ritkábban mégy haza. Egy idő után azt veszed észre, hogy már egyáltalán nem mégy haza, mert a „haza”, már máshol van. Először hiányzik. Aztán megszokod. Felnőtt vagy, akinek dolga van, aki már máshol él. Így megy ez, nem is furcsállod, körülötted mindenki megy a dolgára, éli az életét. Az újat, egy másik városban. Ahogy a többiek. Ahogy kell. Néha arra gondolsz, nincs is már kihez hazamenned. Már nem a te városod. Mit keresnél akkor benne?

És akkor, hirtelen mégis oda kell utaznod valamiért. Történik valami, és neked dolgod van ott. Újra ott vagy, ugyanazokon az utcákon. És nem érted. Minden pontosan ugyanott van, de valami nem stimmel...

Elintézed a dolgod, és ha már ott vagy, szétnézel kicsit. Nem, még sincs minden ugyanott. 

Jééé, a posta elköltözött, de fura, száz évig ugyanott volt. És a gyógyszertár, ami előtt évekig jártál el, könyvesbolt. A telefonfülke eltűnt, a helyén valami kajaárus van, és cukrászda a bútorbolt helyén. Új háztömböt látsz a régi parkoló helyett, és megváltozott a forgalmi rend, hoppá, figyelni kell, mert már rutinból kanyarogsz, ahogy rég. A sulid ablakai... Igen, az volt az a terem. Megvannak még azok a padok az udvaron? Sasolsz befelé, keresed a szemeddel a részleteket, amiket behunyt szemmel is látsz. Milyen érdekes, az épület egyik szárnyát teljesen átépítették, de a kilincs, amit évekig nyomkodtál, ugyanaz.

Mégy még néhány kört, nem mehetsz el csak úgy, mintha mi sem történt volna. A szíved szorít, és nem érted, mi van. Hiszen majdnem minden ugyanolyan, ami fontos, még mindig áll, a város még mindig ugyanaz a város. Minden változik, ez normális. Amikor benne éltél, akkor is változott. Akkor meg miért olyan szomorú ez az egész?

Megállsz néhány percre, és veszel pár mély lélegzetet. Eszedbe jut még néhány hely amiket régen láttál, jó lenne megnézni. Kanyarogsz. És akkor rájössz. A házak ugyanott állnak, de a barátaid már nem laknak ott. Már nem jönnek szembe veled, és a suliból is idegen arcok áramlanak kifelé. És eszedbe jut Ő. Ő vajon elment innen? Igen, biztosan el, hiszen legalább húsz éve nem hallottál felőle. Hány éve is érettségiztél? Jesszus! Akkor több, mint húsz... És akkor őrült vágy fog el, hogy még egyszer láthasd a régi arcokat. Csak egyszer. Talán ha teszel még egy kört, jobb érzéssel indulsz haza. De minden lépéssel rosszabb, semmi nem segít.

Arra gondolsz, milyen hülyeség; a barátaiddal tartod a kapcsolatot így is, csak már máshol élnek. Micsoda baromság, hogy mégis hiányoznak innen, ebből a városból. És azok a családok... Hát hiszen pontosan tudod, hogy kik váltak el, hogy ki nem él már, és ki hová költözött. De most, hogy itt állsz, most igazán fáj. Mert mindig csak a jelen van, a múlt már nem létezik. És nem szakíthatsz ki magadnak egy darabkát. Az szabályellenes. Neked is sodródnod kell az idővel, és nem nézhetsz vissza, mert a te embereid már nincsenek ott. Csak benned él már az egész. Ha behunyod a szemed, láthatod, de kinyitni fáj.

Csak állsz a város közepén, és tisztul a kép, miért is kellett neked idejönnöd. Hogy megértsd végre. Igen azt. Hogy mi számított, és mi nem. Mert ami számított, most azt keresed. Aki számított, az most hiányzik. Magad is meglepődsz. Milyen mellbevágó, hogy éppen Ő hiányzik így. Hát ennyire nem számítottak azok a nagy dolgok és ennyire fontosak voltak azok a semmiségek? Ha hangosan ki kéne mondani, mit hiányolsz úgy, hát röhögnének rajtad. Mármint a normális emberek, akik most ott rohangálnak körülötted. Akik mind a helyükön vannak a saját városukban. Itt, vagy éppen máshol, tök mindegy, de a helyükön. Mennek a dolgukra mind. Csak te állsz ott hülyén a múltba csöppenve, tök egyedül. És rád szakad a magány, mert nincs ember, aki most megértene téged. Aki most egyszerre csak úgy hiányzik, már nem is emlékszik rád, és ami történt, már csak neked számít. Hát persze, mert már akkor is csak neked volt fontos. Nem is történt semmi. Csak benned. A lelkedben.

És akkor már annyira fáj a szíved, és annyira szorít a torkod, hogy mehetnéked támad. Elmenni innen valahová, ahol nincs ez a mellbevágó hiányérzet, és nem kell látnod a múltad minden apró részletét. El, el ebből a városból...

De nem. Most már mindegy. Már megidézted. Újra él. Újra küzdhetsz a démonaiddal, pedig olyan szorgalmasan zártad rájuk az újabbnál újabb ajtókat az elmúlt években. Hát tényleg igaz. 

Csak az számít, amit nem tettél meg. Mert az, egész életedben kísérteni fog...

forrás: google

Időzítés

"Ha nagyon erőlködnék, talán egy napon sikerülne megértenem, hogy van az, hogy az ember mindig pontosan akkor érkezik a megfelelő helyre, ahol és amikor várják."

(P. Coelho)

forrás: google

Csak türelem! :-)

"Minden a megfelelő időben jön el. 
Légy türelmes!"

forrás: google

...

"Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit..."

(P. Coelho)

forrás: google

Apró dolgok

"Élvezd a kis dolgokat. Egy nap vissza fogsz tekinteni, és rájössz, hogy azok voltak a nagy dolgok."

(Robert Brault)

forrás: google