Mert csatangolni jó - 2.

Ha félsz...

Ha félsz, mondj el egy imát, de menj tovább!

forrás: google

Mert csatangolni jó - 1.

London

Úgy gondolom, mindenki kapásból fel tudna sorolni néhány olyan helyet a világban, ahová így vagy úgy, de szeretne még eljutni életében.

Az emberek általában amúgy is szeretnek utazni, én legalábbis drága nagyimon kívül nemigen találkoztam senkivel, aki ne szeretett volna. Mert miről is szól az utazás? Útra kelni maga a kaland! Sosem, vagy épp ritkán látott tájak, utcák, emberek, érdekes arcok, sosem kóstolt ételek, idegen nyelvek, zene, éghajlat, és kis ezer más dolog, ami mind feltölt az újdonság varázsával, a kaland izgalmával, és azzal a csodálatos érzéssel, hogy van valamink, ami egyébként sosincs: időnk.

Úgy gondolom, az ember lényébe eleve bele van kódolva az utazás iránti vágy. Vágyakozunk a felfedezésre, a megismerésre, az időtlenségre. Arra, hogy mint gyerekkorunkban, nyugodtan csatangolhassunk és benézhessünk mindenhová anélkül, hogy tele lenne a fejünk a kötelezettségeinkkel.

Az már más kérdés, hogy ki mennyire szeretne lemenni a térképről és hogyan, meg milyen irányban. Nekem is megvannak a magam kis vágyai, tervei, hogy merre induljak álmaim térképén. Koromhoz képest nem sok helyen jártam ezidáig, tehát kénytelen leszek öreglányként, fájós lábbal bejárni a világot, nincs mese. Na jó, beérem a világ kisebbik felével is, nem olyan hosszú az én listám, és amúgy is kipipálhatok már egy-két tételt.

Az egyik ilyen listavezető London volt nálam, mindig is nagyon meg akartam nézni. Tudom, ez ma, amikor a fél ország épp idekint dolgozik, nem hangzik nagy kalandnak, de akkoriban, amikor én ezt az utat megálmodtam magamnak, még nagyon nem tűnt esélyesnek, hogy egyszer összejöhet. Még egészen kicsi voltam, amikor elfogott a sóvárgás, hogy egyszer én is betehessem a lábam erre a szigetre, ahol kedvenc könyvem szereplői laktak, és ahol olyan neveket adnak a helyeknek, mint például „Szelesdomb”, „Zúgóbérc”, „Fácánosmajor”, meg „Tövismező”. Ráadásul mindig zöld a fű! Ez nekem akkoriban nagyon vadregényesnek tűnt, és ezzel együtt minden más is, amit Angliáról hallottam, vagy láttam. Érdekes módon ezt a vágyamat később sem nőttem ki, mert kamaszként meg más dolgok miatt kezdett érdekelni ez az ország. Ilyen volt többek között a zenei élet, meg a viktoriánus építészet, szóval mindig volt valami, ami ébren tartotta az érdeklődésemet.

Elképzeltem sokszor, mi mindent fogok majd megnézni és milyen is lesz az egész, de tényleg igaz az, hogy a dolgok sosem alakulnak úgy, ahogyan azt megálmodjuk. Hogy ez jó-e, vagy rossz, még nem tudtam eldönteni, mindenesetre sosem volt unalmas az életem. Ha valaki nekem mondjuk anno a suliban azt mondja, hogy egyszer még itt fogok élni, hát egészen biztos, hogy kiröhögöm, de neki lett volna igaza. Közel tíz évvel ezelőtt adódott a lehetőség, hogy munkát vállaljak Angliában, bár nem a fővárosban, hanem vidéken. Akkor már szabadon utazgathattunk és dolgozhattunk Európában, de még nem vágtak neki tömegesen. Én sem terveztem, de amikor úgy adódott, nem töprengtem rajta sokat, úgy éreztem, muszáj belevágni. Tettem ezt annak ellenére, hogy halovány fogalmam sem volt a lakáskörülményekről, vagy hogy mit jelent ideát munkavállalónak lenni. Hírből sem hallottam, hogyan működnek az itteni munkaerő közvetítők, és egyáltalán, hogyan zajlik a hétköznapi élet. Erről a kint töltött évről kapásból komplett regényt írhatnék, pedig utazgatni nem nagyon volt időm, mindössze a környékbeli kisvárosokat néztem meg. Sokat dolgoztam, de ennek ellenére, vagy talán éppen ezért történt velem annyi minden, hogy megtölthetnék vele jó néhány fejezetet. Az egyetlen dolog, ami később bosszantott, hogy Londonban egyszer sem volt alkalmam szétnézni, még a nevezetes helyeket sem láttam, mindössze néhányszor keresztülautóztam, vagy -buszoztam a városon. Egyszerűen így alakult. Úgy gondoltam, lesz még alkalmam bőven, és ezért addig nem is izgatott a dolog, míg kint dolgoztam. Csak utána kezdett idegesíteni, amikor valamivel több, mint egy év után haza kellett mennem, és a visszaút időpontja egyre csak tolódott. Nem terveztem, hogy végleg hazaköltözöm, de folyton közbejött valami, ami miatt el kellett halasztanom a kiutazást, így aztán London álom maradt még jó hosszú ideig. Egészen pontosan hét évet kellett még várnom erre a városnézésre, de megérte. 

Három feledhetetlen hetet töltöttem Londonban 2013. őszén, itt ünnepeltem meg a negyvenedik születésnapomat, egy csapásra valóra váltva ezzel több régi álmom.

Bár egyedül, de boldogan csatangoltam szinte minden nap késő estig az utcákon, hogy az alkalmat kihasználva minden zegét-zugát láthassam ennek a számomra különleges helynek, amennyire csak lehetséges ez néhány hét alatt.

Az élmény olyannyira maradandó volt, hogy azóta újra itt koptatom az utcák kövét, itt fújja az arcom a fáradhatatlan londoni szél. Hogy meddig maradok, nem tudom. Néhány hónap, év, vagy egy élet lesz-e belőle, számomra is rejtély. De hiszem, hogy nem tévedek el, és mindig tudni fogom, merre menjek.

Most éppen a londoni, tavaszi napsütésben.