„Te vagy az a kincs!”
Keserédes hangulatban
ültünk a fonyódi buszmegállóban. A barátnőm, a lányom és én.
Hárman, egymás mellett, fogtuk egymás kezét. Csendben bámultunk
magunk elé. A nyaralóban már mindent elmondtunk egymásnak, amit
akartunk, megölelgettük egymást, elbúcsúztunk.
Csodaszép hetet
töltöttünk együtt, hosszú idő után végre először. Végre
beszélgettünk, végre nem néztük az óránkat, végre nem
csörgött a telefon, és végre kialudtuk magunkat. Tudatosan
kizártuk az internetet, a tévét, a napi híreket, a nyüzsgést,
loholást, a görcsös megfelelni akarást, az utálatos határidőket.
Szögre akasztottuk a kötelezettségeket, a „nemszeretem”
dolgokat. Otthon hagytuk a hétköznap hordott fáradt arcunkat az
udvarias mosolyokkal, rutinos jóreggelt-biccentésekkel,
kisimítottuk a gondterhelt ráncokat a homlokunkból.
A legjobb percek az
életben ezek. Amikor önmagad lehetsz, amikor letehetsz minden
terhet és megpihenhetsz. Amikor lelassul az élet, hogy te mindent
megláthass és meghallhass végre. Amikor nincs bosszúság, mert
eltűnnek az ideges sofőrök, a türelmetlen ügyintézők, a
rosszkedvű főnökök, a zajos szomszédok. Távolinak és
jelentéktelennek tűnik a tegnapi csalódás, az elvesztett kulcs,
az elázott cipő.
Az esti szúnyogcsípés
direkt jól esik, minden nap fagyit eszel, kutyát sétáltatsz,
hámlik a bőröd, és azt veszel fel, amit csak akarsz. Órákat
fekszel a füvön, és úgy nézed a feletted elúszó felhőket,
fényeket, árnyékokat, ahogyan gyerekkorodban. Addig úszol, amíg
ráncosra nem ázik a bőröd, addig nézed a nap csillogását a
tavon, míg nem kezd káprázni a szemed, és vizes hajjal mászkálsz.
Olyan, de olyan kevés
kell a boldogsághoz!
Figyeltem, ahogy a
gyerekeink együtt játszanak. Úgy, ahogy mi játszottunk harminc
évvel ezelőtt, ugyanott. Elnéztem a fiúk arcát, rajtuk a
barátnőm kedves vonásaival, amikből olyan sokat megörököltek.
És meséltünk, és nevettünk, és sírtunk, és játszottunk...
Ha ilyen napok vannak
mögöttem, mindig kettős érzésekkel indulok tovább. Boldogan
gondolok arra, ami az enyém, és fájón arra, hogy olyan ritkán
láthatjuk egymást. Most is így ültem ott a magállóban. Épp
elfogytak a szavak, de nem is kellettek, pont elég volt fogni egymás
kezét, és várni a buszt így együtt, az üres megállóban.
Akkor került elő két
gyerek a semmiből, egy fiú, meg egy lány. Megálltak előttünk,
köszöntek, azt gondoltam, kérdezni akarnak valamit. De nem. A lány
egyenesen a szemembe nézve nagyon határozottan elmondta, hogy ők
itt táboroznak, egy kincskeresős játékban vesznek részt éppen,
és a táborban most kapták meg a paramétereket a kincsre
vonatkozóan. Ezek alapján kell megtalálniuk azt a bizonyos
kincset. Elmondták a támpontokat, nevezetesen melyik zebra, melyik
megálló, melyik pad, melyik szín, melyik akármi. Amikor ideért a
felsorolásban, arra gondoltam, biztosan valami beépített embert
keresnek, akit ideállítottak, aki a játék része, és akinek most
tovább kéne irányítania őket valamerre. Gondoltam, közbevetem,
hogy téved, nem én vagyok az, valaki mást kell keresnie, de nem
akartam a szavába vágni, hagytam, hagy mondja el a mondókáját.
Mondta is frappánsan, kedvesen, mi meg bámultunk rájuk. Már épp
nyitottam a szám, hogy sajnálkozva elmondjam, valami tévedés van
a dologban, amikor azt mondta:.....”tehát mindent összevetve
mi arra a következtetésre jutottunk, hogy megtaláltuk a kincset,
és te vagy az a kincs!” Akkor elnémultam, ő meg folytatta.
Nekem kell tehát átadniuk az üzenetet, ami csakis nekem szól.
Tudatni akarják velem odafentről, hogy milyen fontos vagyok, hogy
számítok, hogy nem vagyok egyedül, hogy mindig segítenek, a kincs
vagyok, akit ők egész eddig kerestek, hogy átadhassák ezt az
üzenetet. Nem tudtam megszólalni, de tényleg nem. Nem is várták.
Csak megkérdezték, megengedem-e, hogy mondjanak értem egy imát,
én meg bénán azt feleltem, egy ima mindig jól jön. Mindketten a
vállamra tették a kezüket, és a saját szavaikkal, hangosan
kérték, hogy vigyázzanak rám, és áldjanak meg engem, és minden
mást is, ami fontos nekem. Mi hármam csak ültünk ott némán, és
szorítottuk egymás kezét. Ők meg amilyen hirtelen feltűntek ott,
olyan hirtelen tűntek el. Akár az angyalok. Megköszönték, és
már ott sem voltak. Némi fáziskéséssel reagáltunk csak, mint
akik most ébredtek, aztán még percekig nem tudtunk megszólalni.
Nem lehet leírni, ami ott
történt. Megpróbáltam, de mire idáig jutottam az írásban,
rájöttem, hogy nem lehet.
El akartam mesélni, mit
éreztem akkor, de nem tudom elmondani.
Csak két gyerek
táborozott a Balatonon...
De ha most azt mondaná
valaki nekem, nesze, itt egy ecset meg a vászon, képzeld el a nyár
legszebb pillanatát, azt, amit soha, de soha nem felejtesz el...
Fogd meg azt az ecsetet, és fogalmazd meg, mit jelent neked, öntsd
formába, fesd le...
A képen egy buszmegálló
lenne, ahol öt ember egymás kezét fogja a napsütésben...
 |
| forrás: google |
