Szerencsés vagyok. Csodás helyen
nőttem fel, csodás gyerekkorom volt. Faluhelyen, nagy kerttel,
nagyszülőkkel. Mi egy háztartásban éltünk anyai nagyszüleimmel,
és én ezt nagyon szerettem! Nagypapám és nagymamám 52 évet
éltek együtt szeretetben, azt hiszem, náluk összetartozóbb két
embert nem láttam életemben. Igen, ez a szó jut róluk először
eszembe: összetartozás. A szó legnemesebb értelmében. Túléltek
két világháborút, felneveltek három gyereket, sokszor nagyon
szegények voltak, de valahogy soha nem éheztek. Az én
nagypapám mindent elkövetett, hogy étel legyen az asztalon, a
nagymamám pedig, hogy az mindig finom legyen, bármi is legyen az.
Sosem tudtam megfejteni, hogy mitől volt olyan jóízű a
legegyszerűbb ebéd is, ha ő csinálta, mitől volt az más, ha ő
kente a zsíros kenyeret nekünk, gyerekeknek. Sajnos, nem hagyott
ránk recepteket, mert ő mindent fejből csinált. Sok olyan étel
van, amit én is, anyukám is, csak "érzésre" készítünk,
ezért aztán mindig bajban vagyok az ilyen régi receptek
mennyiségeinek leírásával. Most mégis megkísérlem, mert nagyon közel áll a szívemhez, pedig
a világ legegyszerűbb receptje. Nekem nagy kedvencem mégis. A
nagyikám, aki közben a család dédikéje lett, csinálta nekünk
mindig. A bátyámmal imádtuk! Végül pedig ez az a pogácsa, amit
a család minden tagja meg tudott csinálni, még a férfiak is; a
nagypapám, apukám, még a bátyám is csinált nekem ilyet, kisfiú korában, amikor rám vigyázott. Nagypapám nevezte el
tapsikolt pogácsának, mert a nagyikám csak úgy a két tenyere
között lapítgatta, "tapsikolta". Ezért olyan kedves
nekem ez az íz, ez az illat, mert visszarepít abba régi, kedves
konyhába, dédike konyhájába. :-)
Olyan fogás ez, amit dédikénk tartalmas levesek mellé készített,
de mint a fenti történetben is leírtam, ettük mi ezt desszertként
is, és egyáltalán, csak úgy, ha csemegére vágytunk.
Az
érdekessége annyi, hogy így natúran is megállja a helyét, de
édesen, és sósan is finom. Nagypapám pl. sokszor ette fokhagymás
tejföllel, ilyen-olyan módon ízesített túróval, vagy sajttal. Nekünk dédike mindig mást adott mellé: cukros mákot vagy
diót, lekvárt, mézet. Én általában egyszerűen csak
porcukorral szórom meg, de szeretem így is, úgy is.
A zsírban
sütés valószínűleg nem mindenkinek szimpatikus, de az én
dédikém szinte mindent azzal készített, mert neki az volt a
háznál. Igaz, az még "biodisznóból" készült. :-) Ezt
a pogit pedig kimondottan így
szeretem, ha másban sütöm, valahogy nem olyan lesz az
íze.
Ebből az adagból egy szép nagy tálra való pogácsa
lesz.
Hozzávalók:
- 1 kg burgonya
- kb. 25 dkg liszt
- 3 nagy tojás
- só
- disznózsír
Elkészítés:
- A krumplit meghámozzuk, kockákra vágjuk, sós vízben puhára főzzük, és ha megfőtt, leszűrjük róla a vizet. Finomra áttörjük, majd beleütjük a tojásokat. (Ha kisebbek a tojások, több is mehet bele, az enyémek most hatalmasak voltak.)
- Hozzáadunk egy csipet sót, és kb. 25 dkg lisztet, de inkább csak apránként, hogy lássuk, mennyit vesz fel a krumpli. Könnyű, lágy tésztát kell kapnunk, ami nem ragad, és könnyű vele dolgozni.
- Lisztezett deszkán előbb kis golyókat formálunk a tésztából, majd tenyérrel ellapítgatjuk őket, kb, fél cm vastagra. Nem baj, ha egyik kisebb, másik nagyobb lesz. :-)
- Egy serpenyőben kevés zsírt forrósítunk, nem kell, hogy a zsír ellepje a pogácsákat! Hasonlóképpen sütjük, mint a palacsintát, ha pirosodik, megfordítjuk őket, és a másik oldalukat is megsütjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése