Mit
tehet az ember, ha tele van álmokkal, de éjjelente mégsem jön
álom a szemére?
Manapság
blogot ír. Na igen, haladni kell a korral kéremszépen, ha tetszik,
ha nem.
Mindig
is jellemző volt rám, hogy álmatlanul hánykolódom, ha nem tudom
kikapcsolni az agyam. Feltételezem, ha eddig ez nem változott, már
nem is fog.
Gyerekként
ilyenkor nekiálltam olvasni vagy felkeltem rajzolni, később meg
jött a naplóírás.
Többen
is megkérdezték tőlem akkoriban, hogy az meg mire jó, ugyan,
minek írkálnak naplót az emberek, magyarázzam már el. Hogy más
miért ír nem tudom. Én azért írtam, mert kellett.
Nálam
úgy kezdődött, hogy leckeírás helyett időnként csak bámultam
a füzetem, gondolkodtam, ösztönösen leírtam egy-két szót,
mondatot, amit hangosan nem mondhattam ki. Jól esett, úgyhogy
rendszeresítettem erre egy füzetet, amiből végül napló lett. Ha
túl sok volt a kimondatlan érzés és gondolat, hát fogtam egy
tollat, és leírtam mindent. Helyenként csak egy név állt benne,
máshol csak egy rajz, de ez volt benne a jó. A papírnak nem kell
„viselkedni”, neki tök mindegy, mindig az lehetek, aki vagyok.
Sosem vagyok sok neki, ha ismétlem magam, ha ugyanazt hajtogatom
hónapokon, vagy éveken át, az se ciki, nem megyek az agyára
senkinek. Úgysem olvassa más, csak én. Sőt, igazából még én
sem. A saját naplómat nem olvasgattam, csak írtam. Nem
olvasmánynak készült, csak azért, mert kikívánkozott belőlem
egy csomó dolog. Néha, mire leírtam amit akartam, tisztáztam is
magammal, mit akarok, mit is érzek. Volt, hogy minden nap írtam,
volt, hogy kimaradtak napok, hetek, néha évek is, aztán
folytattam, mintha mi sem történt volna. Hát erről szólt nekem
az írás, és az egyre szaporodó stóc az ágyam mellett
füzetekből, ilyen-olyan kötésű könyvecskékből, mikor mibe
írtam éppen.
Később
leszoktam róla mégis. Egészen prózai oka volt; képtelen voltam
időt szakítani rá. Akkoriban nagyon sokat dolgoztam, és ha írtam
is, inkább leveleket körmöltem a menet közben szanaszét
költözködő barátaimnak. A költözködési hullám végül nálam
is beindult, és hol ezért, hol azért kellett lakhelyet cserélnem.
Ma ott tartok, hogy nem is számolom már, hány helyen laktam
életemben, mindenesetre rutinos költöző madár vagyok. Úgy
csomagolok be lazán, ahogy más nyaralni megy. A naplók tehát
dobozba kerültek a fényképalbumokkal és a nagy köteg
levelezésemmel együtt, gondosan leragasztva. A sokadik költözés
után már ki sem csomagoltam őket, csak úgy, dobozostól
besúvasztottam valahová, míg tovább nem hurcoltam mindet a
következő helyre. Amikor nagyjából már tíz éve cincáltam őket
ide-oda, feltettem magamnak a kérdést, hogy nagyon kell-e nekem ez
a doboz, nem kéne-e kivágni az egészet a francba úgy ahogy van.
Persze nem a fotókra gondoltam, meg a levelekre, csak a többi
irományra. Na jó, de hova lehet kidobni egy rakás naplót, amiben
benne van a fél életem? A kukába mégse dobhatom. Ha meg lett
volna még a régi házunk, egészen biztosan tűzre dobtam volna
mindet, de mire megszületett a nagy elhatározás, nekem már csak a
távfűtés maradt, meg a villanytűzhely. Na jó, akkor majd
széttépkedem apránként. Sziszifuszi meló lesz, de mindegy, meg
kell semmisíteni valahogy az egészet. Nekem már nincs rá
szükségem, másra meg nem tartozik, mit gondoltam pl. '88. nyarán.
Egyébként is, hogy néz az ki, hogy egy életen át cipelem ezt a
pakkot tök feleslegesen, akár egy fél köbméter tégla is lehetne
abban a dobozban.
Rászántam
hát magam, hogy kinyissam a sok évvel ezelőtt leragasztott dobozt,
hogy aztán teleírt papírok kötegeivel, meg érdekes, nosztalgikus
hangulattal legyen tele a szobám.
Ahogy
a kezemben tartottam a legelső füzetet, úgy éreztem, legalább
egyszer el kell olvasnom mindet, mielőtt az enyészeté lesz ez az
egész. Még aznap délután nekifogtam, nehogy meggondoljam magam.
Közben rámsötétedett, kimaradt a vacsora, én meg csak ültem ott
ölemben a múltammal. Nem is tudom megfogalmazni, milyen érzés
volt. Felváltva sírtam, mosolyogtam, vagy éppen röhögtem
hangosan, mindezt hajnali fél ötkor fejeztem be, amikor is
zsibbadni kezdett a nyakam, begörcsölt a lábam, elültem a hátsóm,
és hirtelen furcsa, álmos szédelgés jött rám. Addig fel sem
tűnt, hogy órák óta gubbasztok már így. Akkor bámultam még
kicsit magam elé a hajnali derengésben, aztán ágyba bújtam, hogy
kihasználjam azt a pár órát, amit még alvásra fordíthatok.
Olyan kimerült voltam, mintha valóban végigjártam volna a
helyeket, újraéltem volna a találkozásokat, átéltem volna a
beszélgetéseket, de talán meg is történt, legalábbis a
lelkemben igen. Úgy szurkoltam a sztorik végkimenetele miatt,
mintha nem tudtam volna egészen pontosan, hogy mi is lesz a vége,
vagy mintha legalábbis esély lenne rá, hogy más áll a papíron,
mint ami valójában megtörtént. De nem. Ott volt minden
fehéren-feketén. Igazi időutazás volt ez. És az a különös
párhuzam, az a kettősség. Hogy újra érzem, amit akkor éreztem,
amikor leírtam mindezt, és pontosan tudom, mit miért csináltam
anno. Közben meg háborgó lélekkel olvasom mégis, és mégsem
értem az egészet. Hogy hozhattam meg azt a döntést, és hogy nem
láttam meg amit most tisztán látok? Érthetetlen. Megértőn
gondolok a tizennyolc éves önmagamra, miközben szeretném
piszkosul megrázni, és megkérdezni tőle, miért nem mondta ki
soha, amit kellett volna, és miért ment el amellett, ami mellett
nem akart. Tudni szeretném, miért félt ennyire mindentől. Hogy
miért állt földbe gyökerezve, amikor futni akart, és miért
hallgatott némán, amikor ordítani kellett volna. Miért hitte,
hogy mások okosabbak, miért fogadta el a hülye tanácsokat, miért
nem hitte el, hogy meghozhatja a saját döntéseit tök egyedül. És
főleg miért mondott le egy csomó dologról, amit annyira akart...
Néhány
nap múlva a végére értem az egésznek, elolvastam mindent. Közel
húsz évet ölelnek fel a naplók az életemből. Tizenhárom évesen
írtam először, és harminckét évesen biggyesztettem oda az
utolsó bejegyzést. Érdekes volt látni, hogyan változott meg a
kézírásom, a gondolkodásom, hogyan értékeltem át dolgokat,
hogyan nőttem fel. Elfeledettnek hitt képek villantak fel újra
előttem, és én ráeszméltem, uramisten, mindez tényleg
megtörtént velem!
Mindig
is sokat gondolkodtam az életemen, túl sokat is. De valahogy nyitva
maradtak a nagy kérdések, és a megfejtések homályos
útvesztőjében valahogy eltévedtem mégis. Most éreztem először,
hogy válaszokat kaptam. És milyen ironikus; saját magamtól. Már
látom, hogy hol vett jó vagy rossz irányt az életem, és miért.
Habár a miért nagyjából egyértelmű volt mindig: miattam. Én
csináltam mindent, tiszta sor. Értem is, mit miért tettem, de ma
már más döntéseket hoznék. Ahaaaaa, szóval ez az a változás,
ami miatt itt vagyok...
Ugyanaz
vagyok, aki voltam, de a dolgokat másképp látom. És ha szerencsém
van, és élhetek még újabb negyven évet, tovább változom majd.
Talán rátalálok a hiányzó puzzle darabkákra, és a helyére
kerül minden részlet, én pedig megláthatom a végén a teljes
képet. Hogy mi miért volt, és hová vezetett mindez. Ha újra
megállok majd egy kicsit, és visszanézek, megint láthatóvá
válnak majd az összefüggések, ahogyan most is.
A
naplóimat összepakoltam újra. Nem téptem szét, nem dobtam a
Tiszába, nem hajtogattam belőlük papírhajót, vagy csákót, és
nem sodortam a lapjaiból cigarettát. Kerestem nekik egy sokkal
szebb dobozt, és eltettem mindet. Egyszer elköltözöm majd
valahová, ahová már nem akarom magammal vinni mindezt, de nem ma.
Ma még eltettem a dobozt a lányomnak, mert már tudom, hogy
igazából neki tartogattam.
Ha
tehát ma megkérdezi tőlem valaki, érdemes-e naplót írni, és
egyáltalán, érdemes-e írni bármiről, ami körülöttünk és
velünk történik, azt mondom igen, érdemes. Ha írnod kell, írj
le mindent! Egyszer biztosan szükséged lesz rá. Ha festened kell,
fess, ha énekelned, énekelj, ha szaladnod, akkor fuss, mint a szél!
Ha építeni akarsz építs, ha utazni, akkor csomagolj és menj! Ha
hintázni akarsz a gyerekekkel, akkor ülj csak fel a hintára, tök
mindegy, mit gondolnak mások, csak tedd meg!
Minden
elvezet valahová egyszer, az életnek rengeteg eszköze van ahhoz,
hogy tanítson.
Úgyhogy
én leírom, és lerajzolom, és lefotózom, és megálmodom, és
elmondom, és megkeresem, és megtalálom...
Mert
minden nap tiszta lap, hát leírom, amire emlékezni szeretnék.
 |
| forrás:google |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése