A szigetfestő

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
(Tamási Áron)

Könyvmoly vagyok. Korán kezdtem olvasni, három-négy éves lehettem. A szüleim nem győztek eleget mesélni nekem, így hát kénytelen voltam én magam elolvasni, amit akartam. Anyukám, annak ellenére, hogy tanítónő volt, vagy talán éppen azért, nem nagyon akart megtanítani olvasni. Úgy gondolta, korai még, és az iskolában majd unatkozni fogok, egyébként is menjek szépen játszani valami mást is, és egyáltalán, menjek ki a levegőre. Akkor aztán kimentem egy könyvvel a hónom alatt.

Amúgy állati cselesen mindig csak egy betű felől érdeklődtem, amikor épp elment mellettem valaki, hogy az úgy mellesleg milyen betű, így apránként összeállt a kép, és azt vették észre, olvasok. Abban volt azért igazság, hogy kezdetben uncsi volt a suli, de megoldottam, mert folyton szórakoztattam a mellettem ülőket. Tök mindegy, kit ültettek mellém, én bárkiből napok leforgása alatt kiváló beszélgetőpartnert faragtam tanáraim örömére. Amikor panaszkodtak rám, jóapám csak felsóhajtott, hogy igen, tudja, ha ébren vagyok beszélek. Egy évesen kezdtem, és akkor még örültek, hogy milyen szuper, máris körmondatokban beszél ez a gyerek. Mára átértékelték ezt a dolgot, és nosztalgiával gondolnak a szép időkre, amikor három hónaposan szép csendben bámultam a plafont. Szóval higgye el a tanítónéni, ők már százszor elmondták....

Gyerekként sokáig arról álmodoztam, hogy ha felnövök, írónő leszek.

El is képzeltem magam, ahogy ülök egy régi íróasztalnál, amilyen kábé Jane Austen-nek lehetett, régi írógép előttem, körülöttem papírlapok, jegyzetek, egy készülő könyv kellékei. Ott ülök elégedetten egy kis szigeten, a világ zajától elvonulva, elmerülve egy másik világban, ami csak az én számomra létezik még, emberekkel, akik csak az én fejemben élnek, de én ismerem őket, mint a tenyeremet. Hallom a hangjukat, tudom mit gondolnak, mert legtitkosabb érzéseiket is én ültettem el a szívükben, ők nem is tudják, merre tartanak, de én igen.

Később, úgy tíz éves korom körül annyit variáltam a dolgon, hogy illusztrálni is én fogom majd a könyveimet. Egyrészt mert rajzolni is nagyon szerettem, másrészt mert úgy gondoltam, nálam jobban úgysem tudhatja senki, hogyan néznek ki a szereplőim, én tudom csak, milyen helyen élnek, milyen ruhákat hordanak, az én könyvembe csak ne rajzolgasson senki más.

Pontosan láttam a béke szigetét, ahol én majd megírom azt a sok regényt, még álmodtam is vele, de sosem találtam meg ezt a helyet, néhány évvel később pedig beláttam végre, hogy ez a sziget-dolog nem fog összejönni nekem. Beszippantottak a hétköznapok, és már csak titokban gondoltam rá néha, hogy talán könyvillusztrátor azért lehetek még, de végül nem lettem az sem.

A legvégén aztán lett belőlem valaki, aki a körülötte élő sok-sok szereplő béke-szigetét festegette. Igen-igen, ahogy már Shakespeare is megmondta, ez itt egy színház hölgyeim és uraim, és színész benne minden férfi és nő. Mindenki potenciális szereplő tehát. Az is kiderült közben, hogy minden szereplő akar egy ilyen zugot magának. Egy darabkát a világból, ahol úgy érezheti végre, hogy hazaért. Nekem meg az a dolgom, hogy meglássam, az aktuális szereplőm hol is lenne otthon, és amikor már pontosan látom, lerajzolom neki. Ha ráismer és hazaér, boldog vagyok.

Nem minden könyv végződik happy enddel, de a kedvenceim igen.

Ironikus, de a saját szigetem még mindig keresem. A helyet, ahol egyszer majd azt mondom magamnak: itthon vagyok végre.

Egyszer majd megtalálom. Tudom.