Szilveszter éjjelén...

„A remény mosolyogva lépi át az új év küszöbét, miközben azt suttogja: ez az év boldogabb lesz.” 

(Alfred Tennyson)

Néha elgondolkodom azon, milyen hihetetlen, szédítő gyorsasággal változnak meg bizonyos dolgok, érzések, míg más dolgok rendíthetetlenül időznek életemben.

Biztosnak hitt pontok mozdulnak el váratlanul és örökre, miközben átmenetinek vélt kapcsolatok, gondolatok kapaszkodnak belém dacosan. Örökéletűnek hitt barátságok maradtak el mellőlem valahol a kanyargós utakon, és tűntek el a kérlelhetetlenül rohanó idővel. Lejárt szavatosságú ígéretek tompuló hangját hallom még néha az elalvás előtti csendben. Nevetések hangját, melyek már csak az én fülemben szólnak, jóízű beszélgetések mondatfoszlányait, melyek már csak nekem mondanak valamit. Ott a könnyek íze, keserűségüket már csak én érzem a nyelvemen, színes álmok halványuló képe, amiket én teremtettem egykor, de oly messzire hessegettem azóta, hogy már én magam is alig ismerem fel őket. Néha felvillan egy kép, én utánafordulok, hogy megnézhessem újra. Némelyik elillan, némelyik magához ölel.

Az emlékezet furcsa, rejtélyes szerkezet. 

Van, amire lehetetlenség visszaemlékezni már, pedig olyan, de olyan fontosnak tűnt egykor. 

Nem tudom felidézni, mi történt az érettségin, vagy hogy kik voltak körülöttem az első munkahelyemen. De pontosan emlékszem az óvónénim kedves arcára, pedig hat évesen láttam utoljára. Alig emlékszem az esküvőm napjára, ahogy a válóperemre sem, de az első pofonra, amit kaptam, igen. Sosem gondolok az első saját lakásomra, de a játék babaházamra igen. Kutatnom kell az emlékezetemben, ha fel akarom idézni az első randim, de arra tisztán emlékszem, amikor egy szőke kislány leült mellém a padba egy énekkaron, hogy aztán évtizedekre a barátnőmmé váljon azon a délutánon. Nyolc évesek voltunk akkor.

Azt hiszem, tizenhat voltam, amikor a kezemben tartottam az első olyan levelet, amiben valaki leírta nekem, hogy szeret. A fiúra alig-alig emlékszem, rémlik, hogy együtt mászkáltunk és átbeszélgettünk egy délutánt, és talán táncoltam is vele egyszer. Igen, táncoltunk, de az elmúlt huszonöt évben egyszer sem gondoltam erre, alig emlékszem arra a napra. Fogalmam sincs, miről is beszélgettünk, és min nevettünk annyit. Arra sem emlékszem már, hová tűnt az a srác, és hová tettem a leveleit. Nagy kék szeme volt, de a vonásai egészen elhalványultak bennem.

Mennyit görcsöltem a rengeteg vizsga miatt, amiken át kellett lavírozni valahogyan életemben, de érthetetlen módon feledésbe merült valamennyi. Egyet kivéve: amikor gratuláltak nekem a jogosítványomhoz. Máig nem értem, de aznap felhőtlenül boldog voltam, úgy éreztem, táncolni kéne az utcán, mert az kevés, hogy csak lépkedek, ahogy máskor.

Nem emlékszem, hogyan tanultam meg úszni, vagy arra, amikor először mosta a tenger vize a talpamat, de arra igen, amikor először folytak végig a hideg, szúrós, londoni esőcseppek az arcomon.

Egyáltalán nem emlékszem egy csomó ember nevére, arcára, akikkel éveken át együtt koptattuk az iskolapadot, vagy épp századszor zötykölődtünk ugyanazon a buszon két város között. Elfelejtettem azokat, akikkel együtt laktam a koleszban, a többi albérlőt, akikkel ugyanabba a házba sodort az élet, pedig naponta adtuk egymásnak a kilincset.

De tisztán látom a gimis szerelmemet végigmenni a folyosón, látom a szája vonalát, és hogy hogyan göndörödik a haja, pedig csak titokban szerettem. Ma is emlékszem az első reggelre, amikor megláttam, tudom, milyen pulcsi volt rajta és hogy épp kivel beszélgetett, de képtelen vagyok felidézni életem első csókját...

Nem tudom, az emlékezetem játszik-e velem, vagy a lelkem értékelte át a velem történteket a megkérdezésem nélkül. Hogy mi volt az bennem, ami átcímkézett minden átélt pillanatot, hogy aztán „fontos”, „nem olyan fontos”, „feledhető” és „feledhetetlen” jelzéssel ellátva a megfelelő helyen raktározza el.

Ki tudja megmondani a pillanatról, amelyben épp létezünk, hogy bekerül-e emlékeink könyvtárába vagy sem?

Ha belelapozunk egy régi fejezetbe, lesznek-e benne képek, olvashatóak lesznek-e még a betűk? Miért halványulnak el sorok, miért tűnnek el egész lapok, és miért vannak vastagon szedve egyes bekezdések? Miért lesz egyik képből felismerhetetlen paca, a másikból meg kiradírozhatatlan arckép? Mitől van az, hogy nem írható újra amit egyszer belevéstünk, hogy nem téphető ki egy rosszul sikerült fejezet? És miért van az, hogy ha kézbe vesszük a könyvet, mindig ugyanott nyílik ki? Miért nem lehet megunni azt a fejezetet? Mitől volt az olyan fontos?

És ha egyszer elmúlik ez az élet, és nem lesz több szilveszter éjjel, mi lesz életem könyvével? Megtarthatom? Az enyém lehet örökre? Bármikor beleolvashatok, ahogy most, vagy széthullanak a lapok, elmosódnak a sorok végleg? Megmaradnak az élénk színes képek, és a legszebb szavak, vagy elenyésznek a semmiben?

Több kötet is lesz majd, vagy csak ez az egy?

És a kérdés, amelyre leginkább szeretném tudni a választ... Szerepelek-e mások könyvében? Elrongyolódott, régi, lapokon ott áll-e majd a nevem? Esélyes vagyok-e valahol a legjobb női mellékszereplő díjára, játszottam-e olyan jól, hogy néhány fejezetben megmaradjon egy-két párbeszéd, egy nevetés, egy ölelés? Létezik-e egyetlen könyv is a hatalmas, végeláthatatlan könyvtárban, amelyben benne van a képem, a hangom? Egy éles, tiszta kép rólam, egyetlenegy, ami valakinek fontos, ami nem halványul el, ami bevésődött végleg. Nem gyűrött, nem maszatos, nem szürke. Egy lap a könyvben, egyetlen oldal, ahová csak az én képemet festették oda valami különleges festékkel, ami nem fakul ki soha. Hogy milyen ruha van rajtam, és hogy hány éves vagyok, nem számít. Nem fontos, mit csinálok épp; sírok-e vagy nevetek, táncolok, vagy futok, beszélek, vagy egy ablakon bámulok kifelé. Úgy is jó, ha csak belenézek a kamerába, és nem csinálok semmit. Egyedül csak az számít, hogy létezik-e ez a könyv. Egy másik élet, amiben nyomot hagytam. Egy parányi, de múlhatatlan nyomot. Olyat, ami miatt valakinek jó odalapozni egy percre, és ránézni újra...

Hajnalodik. A derengés épp olyan, mint máskor. De az emlékezet, ez az önálló életet élő, öntörvényű szerkentyű ilyenkor mégis más ütemre jár. Áttekint, összegez, elidőz bennem. Mosolyt csal a szám sarkába, könnyeket a szemembe.

Egy év elillant újra, megint lapozni kell. Valami lezárul, valami elkezdődik, örökös körforgás ez.

Újév napján nem mindig kezdünk új fejezetet, de az én könyvemben most egészen új rész íródik. Nagy kaland, olyan, amiben még nem volt részem eddig. Lelkemben a várakozás öröme és izgalma keveredik az ismeretlentől való félelem és kíváncsiság vegyes érzéseivel. A Jövő... Megírták már valahol?

Lépkedek az úton, és közben íródik életem könyve.

forrás: google