Hullámhossz

"Minden, ami igazán fontos, eljön az életünkbe. Személyiségünk, karakterünk, belső igényeink törvényszerűen formálják sorsunkat. A hívásokra válasz érkezik. Sokszor észrevehettük, hogy vágyaink, igényeink megkeresik a tárgyat maguknak. Az emberek megérzik azt, ami bennünk van és eszerint közelednek vagy távolodnak. Azok felelnek, akikkel közös hullámhosszon működik az "adó-vevő berendezésünk." Ugyanabban a városban néha elmagányosodunk, néha sokan körénk gyűlnek. 
Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz. "

(Popper Péter)

forrás: google

Nyárbúcsúztató

„Te vagy az a kincs!”

Keserédes hangulatban ültünk a fonyódi buszmegállóban. A barátnőm, a lányom és én. Hárman, egymás mellett, fogtuk egymás kezét. Csendben bámultunk magunk elé. A nyaralóban már mindent elmondtunk egymásnak, amit akartunk, megölelgettük egymást, elbúcsúztunk.

Csodaszép hetet töltöttünk együtt, hosszú idő után végre először. Végre beszélgettünk, végre nem néztük az óránkat, végre nem csörgött a telefon, és végre kialudtuk magunkat. Tudatosan kizártuk az internetet, a tévét, a napi híreket, a nyüzsgést, loholást, a görcsös megfelelni akarást, az utálatos határidőket. Szögre akasztottuk a kötelezettségeket, a „nemszeretem” dolgokat. Otthon hagytuk a hétköznap hordott fáradt arcunkat az udvarias mosolyokkal, rutinos jóreggelt-biccentésekkel, kisimítottuk a gondterhelt ráncokat a homlokunkból.

A legjobb percek az életben ezek. Amikor önmagad lehetsz, amikor letehetsz minden terhet és megpihenhetsz. Amikor lelassul az élet, hogy te mindent megláthass és meghallhass végre. Amikor nincs bosszúság, mert eltűnnek az ideges sofőrök, a türelmetlen ügyintézők, a rosszkedvű főnökök, a zajos szomszédok. Távolinak és jelentéktelennek tűnik a tegnapi csalódás, az elvesztett kulcs, az elázott cipő.

Az esti szúnyogcsípés direkt jól esik, minden nap fagyit eszel, kutyát sétáltatsz, hámlik a bőröd, és azt veszel fel, amit csak akarsz. Órákat fekszel a füvön, és úgy nézed a feletted elúszó felhőket, fényeket, árnyékokat, ahogyan gyerekkorodban. Addig úszol, amíg ráncosra nem ázik a bőröd, addig nézed a nap csillogását a tavon, míg nem kezd káprázni a szemed, és vizes hajjal mászkálsz.

Olyan, de olyan kevés kell a boldogsághoz!

Figyeltem, ahogy a gyerekeink együtt játszanak. Úgy, ahogy mi játszottunk harminc évvel ezelőtt, ugyanott. Elnéztem a fiúk arcát, rajtuk a barátnőm kedves vonásaival, amikből olyan sokat megörököltek. És meséltünk, és nevettünk, és sírtunk, és játszottunk...

Ha ilyen napok vannak mögöttem, mindig kettős érzésekkel indulok tovább. Boldogan gondolok arra, ami az enyém, és fájón arra, hogy olyan ritkán láthatjuk egymást. Most is így ültem ott a magállóban. Épp elfogytak a szavak, de nem is kellettek, pont elég volt fogni egymás kezét, és várni a buszt így együtt, az üres megállóban.

Akkor került elő két gyerek a semmiből, egy fiú, meg egy lány. Megálltak előttünk, köszöntek, azt gondoltam, kérdezni akarnak valamit. De nem. A lány egyenesen a szemembe nézve nagyon határozottan elmondta, hogy ők itt táboroznak, egy kincskeresős játékban vesznek részt éppen, és a táborban most kapták meg a paramétereket a kincsre vonatkozóan. Ezek alapján kell megtalálniuk azt a bizonyos kincset. Elmondták a támpontokat, nevezetesen melyik zebra, melyik megálló, melyik pad, melyik szín, melyik akármi. Amikor ideért a felsorolásban, arra gondoltam, biztosan valami beépített embert keresnek, akit ideállítottak, aki a játék része, és akinek most tovább kéne irányítania őket valamerre. Gondoltam, közbevetem, hogy téved, nem én vagyok az, valaki mást kell keresnie, de nem akartam a szavába vágni, hagytam, hagy mondja el a mondókáját. Mondta is frappánsan, kedvesen, mi meg bámultunk rájuk. Már épp nyitottam a szám, hogy sajnálkozva elmondjam, valami tévedés van a dologban, amikor azt mondta:.....”tehát mindent összevetve mi arra a következtetésre jutottunk, hogy megtaláltuk a kincset, és te vagy az a kincs!” Akkor elnémultam, ő meg folytatta. Nekem kell tehát átadniuk az üzenetet, ami csakis nekem szól. Tudatni akarják velem odafentről, hogy milyen fontos vagyok, hogy számítok, hogy nem vagyok egyedül, hogy mindig segítenek, a kincs vagyok, akit ők egész eddig kerestek, hogy átadhassák ezt az üzenetet. Nem tudtam megszólalni, de tényleg nem. Nem is várták. Csak megkérdezték, megengedem-e, hogy mondjanak értem egy imát, én meg bénán azt feleltem, egy ima mindig jól jön. Mindketten a vállamra tették a kezüket, és a saját szavaikkal, hangosan kérték, hogy vigyázzanak rám, és áldjanak meg engem, és minden mást is, ami fontos nekem. Mi hármam csak ültünk ott némán, és szorítottuk egymás kezét. Ők meg amilyen hirtelen feltűntek ott, olyan hirtelen tűntek el. Akár az angyalok. Megköszönték, és már ott sem voltak. Némi fáziskéséssel reagáltunk csak, mint akik most ébredtek, aztán még percekig nem tudtunk megszólalni.

Nem lehet leírni, ami ott történt. Megpróbáltam, de mire idáig jutottam az írásban, rájöttem, hogy nem lehet.

El akartam mesélni, mit éreztem akkor, de nem tudom elmondani.

Csak két gyerek táborozott a Balatonon...

De ha most azt mondaná valaki nekem, nesze, itt egy ecset meg a vászon, képzeld el a nyár legszebb pillanatát, azt, amit soha, de soha nem felejtesz el... Fogd meg azt az ecsetet, és fogalmazd meg, mit jelent neked, öntsd formába, fesd le...

A képen egy buszmegálló lenne, ahol öt ember egymás kezét fogja a napsütésben...

forrás: google

A város

Volt már olyan az életedben, hogy úgy nézel egy régi, jól ismert helyre, mintha először látnád?

Volt már úgy, hogy olyan jól ismertél egy várost, hogy csukott szemmel is odataláltál volna benne bárhová?

Ott születtél, ott nőttél fel, ott koptattad az iskolapadot, és ott csavarogtál a barátaiddal suli után. Pontosan tudod mindegyikükről, hogy melyik utcában laknak, és azt is, hogy merre járnak haza. Hogy melyik mikor megy németórára vagy szolfézsra, és mikor ér rá veled lógni. Fel tudod sorolni, hogy merre dolgoznak a szüleik, és melyik suliba jár a tesójuk, hogy a házuk előtt a felhajtón milyen kocsi áll. Azt is, hogy mi van a kalaptartón...

Aztán elmégy évekre, fel sem tűnik, hogy egyre ritkábban mégy haza. Egy idő után azt veszed észre, hogy már egyáltalán nem mégy haza, mert a „haza”, már máshol van. Először hiányzik. Aztán megszokod. Felnőtt vagy, akinek dolga van, aki már máshol él. Így megy ez, nem is furcsállod, körülötted mindenki megy a dolgára, éli az életét. Az újat, egy másik városban. Ahogy a többiek. Ahogy kell. Néha arra gondolsz, nincs is már kihez hazamenned. Már nem a te városod. Mit keresnél akkor benne?

És akkor, hirtelen mégis oda kell utaznod valamiért. Történik valami, és neked dolgod van ott. Újra ott vagy, ugyanazokon az utcákon. És nem érted. Minden pontosan ugyanott van, de valami nem stimmel...

Elintézed a dolgod, és ha már ott vagy, szétnézel kicsit. Nem, még sincs minden ugyanott. 

Jééé, a posta elköltözött, de fura, száz évig ugyanott volt. És a gyógyszertár, ami előtt évekig jártál el, könyvesbolt. A telefonfülke eltűnt, a helyén valami kajaárus van, és cukrászda a bútorbolt helyén. Új háztömböt látsz a régi parkoló helyett, és megváltozott a forgalmi rend, hoppá, figyelni kell, mert már rutinból kanyarogsz, ahogy rég. A sulid ablakai... Igen, az volt az a terem. Megvannak még azok a padok az udvaron? Sasolsz befelé, keresed a szemeddel a részleteket, amiket behunyt szemmel is látsz. Milyen érdekes, az épület egyik szárnyát teljesen átépítették, de a kilincs, amit évekig nyomkodtál, ugyanaz.

Mégy még néhány kört, nem mehetsz el csak úgy, mintha mi sem történt volna. A szíved szorít, és nem érted, mi van. Hiszen majdnem minden ugyanolyan, ami fontos, még mindig áll, a város még mindig ugyanaz a város. Minden változik, ez normális. Amikor benne éltél, akkor is változott. Akkor meg miért olyan szomorú ez az egész?

Megállsz néhány percre, és veszel pár mély lélegzetet. Eszedbe jut még néhány hely amiket régen láttál, jó lenne megnézni. Kanyarogsz. És akkor rájössz. A házak ugyanott állnak, de a barátaid már nem laknak ott. Már nem jönnek szembe veled, és a suliból is idegen arcok áramlanak kifelé. És eszedbe jut Ő. Ő vajon elment innen? Igen, biztosan el, hiszen legalább húsz éve nem hallottál felőle. Hány éve is érettségiztél? Jesszus! Akkor több, mint húsz... És akkor őrült vágy fog el, hogy még egyszer láthasd a régi arcokat. Csak egyszer. Talán ha teszel még egy kört, jobb érzéssel indulsz haza. De minden lépéssel rosszabb, semmi nem segít.

Arra gondolsz, milyen hülyeség; a barátaiddal tartod a kapcsolatot így is, csak már máshol élnek. Micsoda baromság, hogy mégis hiányoznak innen, ebből a városból. És azok a családok... Hát hiszen pontosan tudod, hogy kik váltak el, hogy ki nem él már, és ki hová költözött. De most, hogy itt állsz, most igazán fáj. Mert mindig csak a jelen van, a múlt már nem létezik. És nem szakíthatsz ki magadnak egy darabkát. Az szabályellenes. Neked is sodródnod kell az idővel, és nem nézhetsz vissza, mert a te embereid már nincsenek ott. Csak benned él már az egész. Ha behunyod a szemed, láthatod, de kinyitni fáj.

Csak állsz a város közepén, és tisztul a kép, miért is kellett neked idejönnöd. Hogy megértsd végre. Igen azt. Hogy mi számított, és mi nem. Mert ami számított, most azt keresed. Aki számított, az most hiányzik. Magad is meglepődsz. Milyen mellbevágó, hogy éppen Ő hiányzik így. Hát ennyire nem számítottak azok a nagy dolgok és ennyire fontosak voltak azok a semmiségek? Ha hangosan ki kéne mondani, mit hiányolsz úgy, hát röhögnének rajtad. Mármint a normális emberek, akik most ott rohangálnak körülötted. Akik mind a helyükön vannak a saját városukban. Itt, vagy éppen máshol, tök mindegy, de a helyükön. Mennek a dolgukra mind. Csak te állsz ott hülyén a múltba csöppenve, tök egyedül. És rád szakad a magány, mert nincs ember, aki most megértene téged. Aki most egyszerre csak úgy hiányzik, már nem is emlékszik rád, és ami történt, már csak neked számít. Hát persze, mert már akkor is csak neked volt fontos. Nem is történt semmi. Csak benned. A lelkedben.

És akkor már annyira fáj a szíved, és annyira szorít a torkod, hogy mehetnéked támad. Elmenni innen valahová, ahol nincs ez a mellbevágó hiányérzet, és nem kell látnod a múltad minden apró részletét. El, el ebből a városból...

De nem. Most már mindegy. Már megidézted. Újra él. Újra küzdhetsz a démonaiddal, pedig olyan szorgalmasan zártad rájuk az újabbnál újabb ajtókat az elmúlt években. Hát tényleg igaz. 

Csak az számít, amit nem tettél meg. Mert az, egész életedben kísérteni fog...

forrás: google

A szigetfestő

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
(Tamási Áron)

Könyvmoly vagyok. Korán kezdtem olvasni, három-négy éves lehettem. A szüleim nem győztek eleget mesélni nekem, így hát kénytelen voltam én magam elolvasni, amit akartam. Anyukám, annak ellenére, hogy tanítónő volt, vagy talán éppen azért, nem nagyon akart megtanítani olvasni. Úgy gondolta, korai még, és az iskolában majd unatkozni fogok, egyébként is menjek szépen játszani valami mást is, és egyáltalán, menjek ki a levegőre. Akkor aztán kimentem egy könyvvel a hónom alatt.

Amúgy állati cselesen mindig csak egy betű felől érdeklődtem, amikor épp elment mellettem valaki, hogy az úgy mellesleg milyen betű, így apránként összeállt a kép, és azt vették észre, olvasok. Abban volt azért igazság, hogy kezdetben uncsi volt a suli, de megoldottam, mert folyton szórakoztattam a mellettem ülőket. Tök mindegy, kit ültettek mellém, én bárkiből napok leforgása alatt kiváló beszélgetőpartnert faragtam tanáraim örömére. Amikor panaszkodtak rám, jóapám csak felsóhajtott, hogy igen, tudja, ha ébren vagyok beszélek. Egy évesen kezdtem, és akkor még örültek, hogy milyen szuper, máris körmondatokban beszél ez a gyerek. Mára átértékelték ezt a dolgot, és nosztalgiával gondolnak a szép időkre, amikor három hónaposan szép csendben bámultam a plafont. Szóval higgye el a tanítónéni, ők már százszor elmondták....

Gyerekként sokáig arról álmodoztam, hogy ha felnövök, írónő leszek.

El is képzeltem magam, ahogy ülök egy régi íróasztalnál, amilyen kábé Jane Austen-nek lehetett, régi írógép előttem, körülöttem papírlapok, jegyzetek, egy készülő könyv kellékei. Ott ülök elégedetten egy kis szigeten, a világ zajától elvonulva, elmerülve egy másik világban, ami csak az én számomra létezik még, emberekkel, akik csak az én fejemben élnek, de én ismerem őket, mint a tenyeremet. Hallom a hangjukat, tudom mit gondolnak, mert legtitkosabb érzéseiket is én ültettem el a szívükben, ők nem is tudják, merre tartanak, de én igen.

Később, úgy tíz éves korom körül annyit variáltam a dolgon, hogy illusztrálni is én fogom majd a könyveimet. Egyrészt mert rajzolni is nagyon szerettem, másrészt mert úgy gondoltam, nálam jobban úgysem tudhatja senki, hogyan néznek ki a szereplőim, én tudom csak, milyen helyen élnek, milyen ruhákat hordanak, az én könyvembe csak ne rajzolgasson senki más.

Pontosan láttam a béke szigetét, ahol én majd megírom azt a sok regényt, még álmodtam is vele, de sosem találtam meg ezt a helyet, néhány évvel később pedig beláttam végre, hogy ez a sziget-dolog nem fog összejönni nekem. Beszippantottak a hétköznapok, és már csak titokban gondoltam rá néha, hogy talán könyvillusztrátor azért lehetek még, de végül nem lettem az sem.

A legvégén aztán lett belőlem valaki, aki a körülötte élő sok-sok szereplő béke-szigetét festegette. Igen-igen, ahogy már Shakespeare is megmondta, ez itt egy színház hölgyeim és uraim, és színész benne minden férfi és nő. Mindenki potenciális szereplő tehát. Az is kiderült közben, hogy minden szereplő akar egy ilyen zugot magának. Egy darabkát a világból, ahol úgy érezheti végre, hogy hazaért. Nekem meg az a dolgom, hogy meglássam, az aktuális szereplőm hol is lenne otthon, és amikor már pontosan látom, lerajzolom neki. Ha ráismer és hazaér, boldog vagyok.

Nem minden könyv végződik happy enddel, de a kedvenceim igen.

Ironikus, de a saját szigetem még mindig keresem. A helyet, ahol egyszer majd azt mondom magamnak: itthon vagyok végre.

Egyszer majd megtalálom. Tudom.

Szilveszter éjjelén...

„A remény mosolyogva lépi át az új év küszöbét, miközben azt suttogja: ez az év boldogabb lesz.” 

(Alfred Tennyson)

Néha elgondolkodom azon, milyen hihetetlen, szédítő gyorsasággal változnak meg bizonyos dolgok, érzések, míg más dolgok rendíthetetlenül időznek életemben.

Biztosnak hitt pontok mozdulnak el váratlanul és örökre, miközben átmenetinek vélt kapcsolatok, gondolatok kapaszkodnak belém dacosan. Örökéletűnek hitt barátságok maradtak el mellőlem valahol a kanyargós utakon, és tűntek el a kérlelhetetlenül rohanó idővel. Lejárt szavatosságú ígéretek tompuló hangját hallom még néha az elalvás előtti csendben. Nevetések hangját, melyek már csak az én fülemben szólnak, jóízű beszélgetések mondatfoszlányait, melyek már csak nekem mondanak valamit. Ott a könnyek íze, keserűségüket már csak én érzem a nyelvemen, színes álmok halványuló képe, amiket én teremtettem egykor, de oly messzire hessegettem azóta, hogy már én magam is alig ismerem fel őket. Néha felvillan egy kép, én utánafordulok, hogy megnézhessem újra. Némelyik elillan, némelyik magához ölel.

Az emlékezet furcsa, rejtélyes szerkezet. 

Van, amire lehetetlenség visszaemlékezni már, pedig olyan, de olyan fontosnak tűnt egykor. 

Nem tudom felidézni, mi történt az érettségin, vagy hogy kik voltak körülöttem az első munkahelyemen. De pontosan emlékszem az óvónénim kedves arcára, pedig hat évesen láttam utoljára. Alig emlékszem az esküvőm napjára, ahogy a válóperemre sem, de az első pofonra, amit kaptam, igen. Sosem gondolok az első saját lakásomra, de a játék babaházamra igen. Kutatnom kell az emlékezetemben, ha fel akarom idézni az első randim, de arra tisztán emlékszem, amikor egy szőke kislány leült mellém a padba egy énekkaron, hogy aztán évtizedekre a barátnőmmé váljon azon a délutánon. Nyolc évesek voltunk akkor.

Azt hiszem, tizenhat voltam, amikor a kezemben tartottam az első olyan levelet, amiben valaki leírta nekem, hogy szeret. A fiúra alig-alig emlékszem, rémlik, hogy együtt mászkáltunk és átbeszélgettünk egy délutánt, és talán táncoltam is vele egyszer. Igen, táncoltunk, de az elmúlt huszonöt évben egyszer sem gondoltam erre, alig emlékszem arra a napra. Fogalmam sincs, miről is beszélgettünk, és min nevettünk annyit. Arra sem emlékszem már, hová tűnt az a srác, és hová tettem a leveleit. Nagy kék szeme volt, de a vonásai egészen elhalványultak bennem.

Mennyit görcsöltem a rengeteg vizsga miatt, amiken át kellett lavírozni valahogyan életemben, de érthetetlen módon feledésbe merült valamennyi. Egyet kivéve: amikor gratuláltak nekem a jogosítványomhoz. Máig nem értem, de aznap felhőtlenül boldog voltam, úgy éreztem, táncolni kéne az utcán, mert az kevés, hogy csak lépkedek, ahogy máskor.

Nem emlékszem, hogyan tanultam meg úszni, vagy arra, amikor először mosta a tenger vize a talpamat, de arra igen, amikor először folytak végig a hideg, szúrós, londoni esőcseppek az arcomon.

Egyáltalán nem emlékszem egy csomó ember nevére, arcára, akikkel éveken át együtt koptattuk az iskolapadot, vagy épp századszor zötykölődtünk ugyanazon a buszon két város között. Elfelejtettem azokat, akikkel együtt laktam a koleszban, a többi albérlőt, akikkel ugyanabba a házba sodort az élet, pedig naponta adtuk egymásnak a kilincset.

De tisztán látom a gimis szerelmemet végigmenni a folyosón, látom a szája vonalát, és hogy hogyan göndörödik a haja, pedig csak titokban szerettem. Ma is emlékszem az első reggelre, amikor megláttam, tudom, milyen pulcsi volt rajta és hogy épp kivel beszélgetett, de képtelen vagyok felidézni életem első csókját...

Nem tudom, az emlékezetem játszik-e velem, vagy a lelkem értékelte át a velem történteket a megkérdezésem nélkül. Hogy mi volt az bennem, ami átcímkézett minden átélt pillanatot, hogy aztán „fontos”, „nem olyan fontos”, „feledhető” és „feledhetetlen” jelzéssel ellátva a megfelelő helyen raktározza el.

Ki tudja megmondani a pillanatról, amelyben épp létezünk, hogy bekerül-e emlékeink könyvtárába vagy sem?

Ha belelapozunk egy régi fejezetbe, lesznek-e benne képek, olvashatóak lesznek-e még a betűk? Miért halványulnak el sorok, miért tűnnek el egész lapok, és miért vannak vastagon szedve egyes bekezdések? Miért lesz egyik képből felismerhetetlen paca, a másikból meg kiradírozhatatlan arckép? Mitől van az, hogy nem írható újra amit egyszer belevéstünk, hogy nem téphető ki egy rosszul sikerült fejezet? És miért van az, hogy ha kézbe vesszük a könyvet, mindig ugyanott nyílik ki? Miért nem lehet megunni azt a fejezetet? Mitől volt az olyan fontos?

És ha egyszer elmúlik ez az élet, és nem lesz több szilveszter éjjel, mi lesz életem könyvével? Megtarthatom? Az enyém lehet örökre? Bármikor beleolvashatok, ahogy most, vagy széthullanak a lapok, elmosódnak a sorok végleg? Megmaradnak az élénk színes képek, és a legszebb szavak, vagy elenyésznek a semmiben?

Több kötet is lesz majd, vagy csak ez az egy?

És a kérdés, amelyre leginkább szeretném tudni a választ... Szerepelek-e mások könyvében? Elrongyolódott, régi, lapokon ott áll-e majd a nevem? Esélyes vagyok-e valahol a legjobb női mellékszereplő díjára, játszottam-e olyan jól, hogy néhány fejezetben megmaradjon egy-két párbeszéd, egy nevetés, egy ölelés? Létezik-e egyetlen könyv is a hatalmas, végeláthatatlan könyvtárban, amelyben benne van a képem, a hangom? Egy éles, tiszta kép rólam, egyetlenegy, ami valakinek fontos, ami nem halványul el, ami bevésődött végleg. Nem gyűrött, nem maszatos, nem szürke. Egy lap a könyvben, egyetlen oldal, ahová csak az én képemet festették oda valami különleges festékkel, ami nem fakul ki soha. Hogy milyen ruha van rajtam, és hogy hány éves vagyok, nem számít. Nem fontos, mit csinálok épp; sírok-e vagy nevetek, táncolok, vagy futok, beszélek, vagy egy ablakon bámulok kifelé. Úgy is jó, ha csak belenézek a kamerába, és nem csinálok semmit. Egyedül csak az számít, hogy létezik-e ez a könyv. Egy másik élet, amiben nyomot hagytam. Egy parányi, de múlhatatlan nyomot. Olyat, ami miatt valakinek jó odalapozni egy percre, és ránézni újra...

Hajnalodik. A derengés épp olyan, mint máskor. De az emlékezet, ez az önálló életet élő, öntörvényű szerkentyű ilyenkor mégis más ütemre jár. Áttekint, összegez, elidőz bennem. Mosolyt csal a szám sarkába, könnyeket a szemembe.

Egy év elillant újra, megint lapozni kell. Valami lezárul, valami elkezdődik, örökös körforgás ez.

Újév napján nem mindig kezdünk új fejezetet, de az én könyvemben most egészen új rész íródik. Nagy kaland, olyan, amiben még nem volt részem eddig. Lelkemben a várakozás öröme és izgalma keveredik az ismeretlentől való félelem és kíváncsiság vegyes érzéseivel. A Jövő... Megírták már valahol?

Lépkedek az úton, és közben íródik életem könyve.

forrás: google

„Minden nap tiszta lap. Írd rá, amire emlékezni szeretnél!”

Mit tehet az ember, ha tele van álmokkal, de éjjelente mégsem jön álom a szemére?

Manapság blogot ír. Na igen, haladni kell a korral kéremszépen, ha tetszik, ha nem.

Mindig is jellemző volt rám, hogy álmatlanul hánykolódom, ha nem tudom kikapcsolni az agyam. Feltételezem, ha eddig ez nem változott, már nem is fog.

Gyerekként ilyenkor nekiálltam olvasni vagy felkeltem rajzolni, később meg jött a naplóírás.

Többen is megkérdezték tőlem akkoriban, hogy az meg mire jó, ugyan, minek írkálnak naplót az emberek, magyarázzam már el. Hogy más miért ír nem tudom. Én azért írtam, mert kellett.

Nálam úgy kezdődött, hogy leckeírás helyett időnként csak bámultam a füzetem, gondolkodtam, ösztönösen leírtam egy-két szót, mondatot, amit hangosan nem mondhattam ki. Jól esett, úgyhogy rendszeresítettem erre egy füzetet, amiből végül napló lett. Ha túl sok volt a kimondatlan érzés és gondolat, hát fogtam egy tollat, és leírtam mindent. Helyenként csak egy név állt benne, máshol csak egy rajz, de ez volt benne a jó. A papírnak nem kell „viselkedni”, neki tök mindegy, mindig az lehetek, aki vagyok. Sosem vagyok sok neki, ha ismétlem magam, ha ugyanazt hajtogatom hónapokon, vagy éveken át, az se ciki, nem megyek az agyára senkinek. Úgysem olvassa más, csak én. Sőt, igazából még én sem. A saját naplómat nem olvasgattam, csak írtam. Nem olvasmánynak készült, csak azért, mert kikívánkozott belőlem egy csomó dolog. Néha, mire leírtam amit akartam, tisztáztam is magammal, mit akarok, mit is érzek. Volt, hogy minden nap írtam, volt, hogy kimaradtak napok, hetek, néha évek is, aztán folytattam, mintha mi sem történt volna. Hát erről szólt nekem az írás, és az egyre szaporodó stóc az ágyam mellett füzetekből, ilyen-olyan kötésű könyvecskékből, mikor mibe írtam éppen.

Később leszoktam róla mégis. Egészen prózai oka volt; képtelen voltam időt szakítani rá. Akkoriban nagyon sokat dolgoztam, és ha írtam is, inkább leveleket körmöltem a menet közben szanaszét költözködő barátaimnak. A költözködési hullám végül nálam is beindult, és hol ezért, hol azért kellett lakhelyet cserélnem. Ma ott tartok, hogy nem is számolom már, hány helyen laktam életemben, mindenesetre rutinos költöző madár vagyok. Úgy csomagolok be lazán, ahogy más nyaralni megy. A naplók tehát dobozba kerültek a fényképalbumokkal és a nagy köteg levelezésemmel együtt, gondosan leragasztva. A sokadik költözés után már ki sem csomagoltam őket, csak úgy, dobozostól besúvasztottam valahová, míg tovább nem hurcoltam mindet a következő helyre. Amikor nagyjából már tíz éve cincáltam őket ide-oda, feltettem magamnak a kérdést, hogy nagyon kell-e nekem ez a doboz, nem kéne-e kivágni az egészet a francba úgy ahogy van. Persze nem a fotókra gondoltam, meg a levelekre, csak a többi irományra. Na jó, de hova lehet kidobni egy rakás naplót, amiben benne van a fél életem? A kukába mégse dobhatom. Ha meg lett volna még a régi házunk, egészen biztosan tűzre dobtam volna mindet, de mire megszületett a nagy elhatározás, nekem már csak a távfűtés maradt, meg a villanytűzhely. Na jó, akkor majd széttépkedem apránként. Sziszifuszi meló lesz, de mindegy, meg kell semmisíteni valahogy az egészet. Nekem már nincs rá szükségem, másra meg nem tartozik, mit gondoltam pl. '88. nyarán. Egyébként is, hogy néz az ki, hogy egy életen át cipelem ezt a pakkot tök feleslegesen, akár egy fél köbméter tégla is lehetne abban a dobozban.

Rászántam hát magam, hogy kinyissam a sok évvel ezelőtt leragasztott dobozt, hogy aztán teleírt papírok kötegeivel, meg érdekes, nosztalgikus hangulattal legyen tele a szobám.

Ahogy a kezemben tartottam a legelső füzetet, úgy éreztem, legalább egyszer el kell olvasnom mindet, mielőtt az enyészeté lesz ez az egész. Még aznap délután nekifogtam, nehogy meggondoljam magam. Közben rámsötétedett, kimaradt a vacsora, én meg csak ültem ott ölemben a múltammal. Nem is tudom megfogalmazni, milyen érzés volt. Felváltva sírtam, mosolyogtam, vagy éppen röhögtem hangosan, mindezt hajnali fél ötkor fejeztem be, amikor is zsibbadni kezdett a nyakam, begörcsölt a lábam, elültem a hátsóm, és hirtelen furcsa, álmos szédelgés jött rám. Addig fel sem tűnt, hogy órák óta gubbasztok már így. Akkor bámultam még kicsit magam elé a hajnali derengésben, aztán ágyba bújtam, hogy kihasználjam azt a pár órát, amit még alvásra fordíthatok. Olyan kimerült voltam, mintha valóban végigjártam volna a helyeket, újraéltem volna a találkozásokat, átéltem volna a beszélgetéseket, de talán meg is történt, legalábbis a lelkemben igen. Úgy szurkoltam a sztorik végkimenetele miatt, mintha nem tudtam volna egészen pontosan, hogy mi is lesz a vége, vagy mintha legalábbis esély lenne rá, hogy más áll a papíron, mint ami valójában megtörtént. De nem. Ott volt minden fehéren-feketén. Igazi időutazás volt ez. És az a különös párhuzam, az a kettősség. Hogy újra érzem, amit akkor éreztem, amikor leírtam mindezt, és pontosan tudom, mit miért csináltam anno. Közben meg háborgó lélekkel olvasom mégis, és mégsem értem az egészet. Hogy hozhattam meg azt a döntést, és hogy nem láttam meg amit most tisztán látok? Érthetetlen. Megértőn gondolok a tizennyolc éves önmagamra, miközben szeretném piszkosul megrázni, és megkérdezni tőle, miért nem mondta ki soha, amit kellett volna, és miért ment el amellett, ami mellett nem akart. Tudni szeretném, miért félt ennyire mindentől. Hogy miért állt földbe gyökerezve, amikor futni akart, és miért hallgatott némán, amikor ordítani kellett volna. Miért hitte, hogy mások okosabbak, miért fogadta el a hülye tanácsokat, miért nem hitte el, hogy meghozhatja a saját döntéseit tök egyedül. És főleg miért mondott le egy csomó dologról, amit annyira akart...

Néhány nap múlva a végére értem az egésznek, elolvastam mindent. Közel húsz évet ölelnek fel a naplók az életemből. Tizenhárom évesen írtam először, és harminckét évesen biggyesztettem oda az utolsó bejegyzést. Érdekes volt látni, hogyan változott meg a kézírásom, a gondolkodásom, hogyan értékeltem át dolgokat, hogyan nőttem fel. Elfeledettnek hitt képek villantak fel újra előttem, és én ráeszméltem, uramisten, mindez tényleg megtörtént velem!

Mindig is sokat gondolkodtam az életemen, túl sokat is. De valahogy nyitva maradtak a nagy kérdések, és a megfejtések homályos útvesztőjében valahogy eltévedtem mégis. Most éreztem először, hogy válaszokat kaptam. És milyen ironikus; saját magamtól. Már látom, hogy hol vett jó vagy rossz irányt az életem, és miért. Habár a miért nagyjából egyértelmű volt mindig: miattam. Én csináltam mindent, tiszta sor. Értem is, mit miért tettem, de ma már más döntéseket hoznék. Ahaaaaa, szóval ez az a változás, ami miatt itt vagyok...

Ugyanaz vagyok, aki voltam, de a dolgokat másképp látom. És ha szerencsém van, és élhetek még újabb negyven évet, tovább változom majd. Talán rátalálok a hiányzó puzzle darabkákra, és a helyére kerül minden részlet, én pedig megláthatom a végén a teljes képet. Hogy mi miért volt, és hová vezetett mindez. Ha újra megállok majd egy kicsit, és visszanézek, megint láthatóvá válnak majd az összefüggések, ahogyan most is.

A naplóimat összepakoltam újra. Nem téptem szét, nem dobtam a Tiszába, nem hajtogattam belőlük papírhajót, vagy csákót, és nem sodortam a lapjaiból cigarettát. Kerestem nekik egy sokkal szebb dobozt, és eltettem mindet. Egyszer elköltözöm majd valahová, ahová már nem akarom magammal vinni mindezt, de nem ma. Ma még eltettem a dobozt a lányomnak, mert már tudom, hogy igazából neki tartogattam.

Ha tehát ma megkérdezi tőlem valaki, érdemes-e naplót írni, és egyáltalán, érdemes-e írni bármiről, ami körülöttünk és velünk történik, azt mondom igen, érdemes. Ha írnod kell, írj le mindent! Egyszer biztosan szükséged lesz rá. Ha festened kell, fess, ha énekelned, énekelj, ha szaladnod, akkor fuss, mint a szél! Ha építeni akarsz építs, ha utazni, akkor csomagolj és menj! Ha hintázni akarsz a gyerekekkel, akkor ülj csak fel a hintára, tök mindegy, mit gondolnak mások, csak tedd meg!

Minden elvezet valahová egyszer, az életnek rengeteg eszköze van ahhoz, hogy tanítson.

Úgyhogy én leírom, és lerajzolom, és lefotózom, és megálmodom, és elmondom, és megkeresem, és megtalálom...

Mert minden nap tiszta lap, hát leírom, amire emlékezni szeretnék.

forrás:google